Csak a Puffin

Live blog 04

Utolsó nap, szinte már csak a hazautazásra szánva, aztán meg mi kerekedett ki belőle…huh, fantasztikus volt. A programban szerepelt ez a délelőtti szánkózós valami kezdettől fogva, de mióta tudtuk, hogy az út visszafele is 10 órás lesz, egy picit azért eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha inkább skippelnénk a programot és indulnánk reggel haza. Mekkora hiba lett volna, te jó ég. Ez lett az egész programsorozat legjobbja. Szóval. Pakolás, reggeli jó korán, kicsekkolás, gyülekező. A túravezetőnk már vár, Martin, aki hát hogy is mondjam, a “szemnek kedves”, mosolygós, fiatal, jóvágású National Park ranger, amiről nem tudok nem Maci Lacira gondolni, na nem azért, mert úgy nézett ki, hanem legutóbbi találkozásom a National Park ranger szóval az kb. a Maci Lacira tehető…:)

Elindultunk hát a kisbusszal, csupa hó minden, elvégre már vagy két napja esik a hó, és hát gyönyörű minden, mint a mesében. Pedig ez még semmi nem volt, ahhoz képest, ami várt ránk. Mentünk-mentünk és kezdett gyanús lenni, hogy a völgy vége felé tartunk és valóban, ez egy “zsákutcás” völgy, magyarul van egy pont, ahonnan már nem lehet tovább menni. Egy idő után aztán csak megálltunk és átszálltunk egy másik járgányra: egy dzsip által húzott szánra. Jól betakaróztunk és robogtunk is tovább egy olyan erdei úton, ahova autókat egyébként már nem engednek be. Csupa hó minden, már ez elég lett volna, de itt persze még nem volt vége. Kiszálltunk és felcsatoltuk a talpakat. Hótalpak, amit – hálistennek nem a bazinagy síbakancsra, hanem sima – túrabakancsra kell rácsatolni, a sarkad mozog benne, a talpán pedig van egy kis karomszerű valami, így nem tudsz vele elcsúszni. Kaptunk a kezünkbe botot is és indulhatott a túra. Két lehetőség volt: 1, ment tovább az egyenes út, ahol az autó is közlekedett, és 2, volt a mély hó és az erdő hegynek fel, ahol senki nem közlekedett. Hármat találhattok, merre indultunk:) Nyilván nem a sima úton:) Szép libasorban egymás után. Kb. 5 perccel az indulás után persze a kedélyes beszélgetés is abbamaradt, Martin nem cicózott, vitt minket a hegyre fel kb. 20 lépés után, ott meg már nagyon nem volt senki olyan nagy dumás..:)

Így mentünk-mendegéltünk a világ végén az erdőben és hát olyan helyekre vitt minket ez a túra, hogy tényleg elállt a szavunk is. Komolyan, mint a mesében. Csodaszép volt az egész táj ezzel a friss és nagy hóval befedve, ilyet szinte csak rajzfilmekben látni, annyira hihetetlenül gyönyörű volt. Aztán kb. 40-50 perc hegymenet után ráálltunk a normál túraútvonalra, ami egy kellemes kis lankás út volt – jöhettünk volna ezen is egyébként, de akkor nem lett volna akkora az élmény – és innentől már tényleg jutalomjáték volt az egész. El is jutottunk hamar a Sonnblickbasis turistaházhoz, ami a völgy legeslegvégén van és megejtettük a búcsúebédet. Mindenki teljesen odavolt, a társaság már tök jól összeszokott, szóval szuper hangulat volt, jött a búcsúfeles és indulhattunk is “haza”. De azt is hogy! Egy kis szakaszon még elvittek minket autóval, de aztán leszálltunk a kocsiról és szánkóra ültünk. Rendes gyerekszánkóra, amivel aztán kb. 4 km-en keresztül szánkóztunk a kiépített autóúton (ahol nem járnak autók, csak nagyon-nagyon ritkán, mivel le van zárva a normál forgalomtól). Hát ha valami, ez így volt a tökéletes program, komolyan mondom nem tudtam volna jobb zárást.

Ha van lehetőségetek, egyszer menjetek el egy ilyen hótalpas túrára. Snow shoe hiking a neve angolul, itt, a raurisi turistairodában lehet időpontot foglalni – a túra előtt minimum 1 nappal.

Hótalpas túrához minden szükséges infó itt található.

Ez pedig a Hohe Tauern Nemzeti Park honlapja, ha egyéb dolgokra is nyitottak vagytok:)

v001

v002

 

v015

v012

v013

v016

v003

v004

v005

v006

v007

v009

v010

v011

(A képek egy részéért köszönet Zolinak, útitársamnak.)

Az útra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

Live blog 03

Folytatódott a szuper minisíelés, méghozzá Raurisban, a legszebb osztrák kisvárosban, ahol valaha jártam. Gyors reggeli után már robogtunk is a síterephez (Hochalmbahnen), ahol a tulaj fogadott minket és mellénk szegődött az aznapi vezetőnk, egy 60-as síoktató, aki olyan kis hajkoronát viselt, amit bármelyik 80-as évekbeli focista megirigyelt volna. Minden fain volt, felmentünk a hegyre és megkezdtük a pályarendszer “besíelését”. Köd az volt megint bőven, talán még nagyobb is, mint előző nap, de azért elindultunk. Hamar kiderült, hogy elkövettem a legnagyobb hibát, amit rossz időben elkövethet egy síelő: a szállodában felejtettem a síszemüvegemet. Az az egy dolog, amit bérelni nem lehet, így puci szemmel próbáltam síelni, ami nem volt valami nagy ötlet. Pedig a pályák nagyon kellemesek voltak itt, az ilyen magamfajta kocasíelőknek legalábbis igen. Sokszor hangsúlyozták is, hogy ez egy családi övezet, széles, lankás kék pályákkal és tanulópályákkal (15 km kék, 12 km piros, 5 km fekete pálya), ahol a kisgyerekek is megtanulhatnak síelni. Ez tényleg mind igaz, és feltehetően az is, hogy csodálatos a panoráma a hegy tetejéről – ebből azonban semmit nem láttunk, én a harmadik körben már annak is örültem, hogy a szememet ki tudom még nyitni. Mert persze közben a hó is esett, a hóágyúk szórták a havat, szóval ment minden a kis szemeimbe… De legalább így soha többet nem indulok el síszemüveg nélkül. Hab a tortán, hogy Theó, a vezetőnk úgy gondolta, minden pályát meg kell mutatnia, így észre sem vettem és már egy fekete pályára irányított, ahonnan már nem volt visszaút, így életemben először lebotorkáltam egy fekete pályán is, hiszti és esés nélkül:) Így utólag már inkább csak sötétpiros volt az a pálya, de ha egyszer a besorolás feketét mond, akkor legyen fekete és legyen enyém a dicsőség..haha.

A szemem végül ebédnél megpihent: egy cuki kis hegyi hüttében (Waldalm) ebédeltünk, majd kicsi síelés után hazaindultunk. Ekkor aztán megint jöhetett egy kis wellnessezés, a szállodában ugyanis elég szuper kis medence és szauna is van, úgyhogy nyugodtan lehet ejtőzni síelés után/előtt/helyett. És itt még nem volt vége a napnak: elmentünk egy órára lovas szekérrel: volt egy kalapos bácsink, egy szép kis szekerünk, vastag pokrócaink és így jártuk be a várost és még 1-2 környékbeli kisebb települést. Jó hideg volt, kellett a nagy takaró, és a kis felesek sem ártottak, amit félúton kiosztott a vezető bácsink – ki van ez találva na:) A városkák egyébként nagyon szépek így esti fényben, sok helyen karácsonyihoz hasonló világítás van az utcákon, közben esik a hó és kopognak a patkók – igen, pont úgy, mint a mesében. Gyerekekkel nagyon klassz program lehet: csak nekik ne adjatok a felesekből, vigyetek inkább termoszban teát.

Vacsora előtt még találkoztunk a szálloda (Hotel Rauriserhof) tulajdonosaival, akik annyira kedvesek és barátságosak voltak, hogy még a szobaszámok felsorolását is boldogan hallgattad volna tőlük órákig… Komolyan: ha elképzelsz egy alpesi családot, akkor az ilyen. Szép, kockásinges kisgyerekek, cuki szülők “modern” népviseletben és úgy az ujjuk köré csavarnak, hogy legszívesebben már foglalnád is a következő utazást ide, hozzájuk, vagy ha az nem megy, hazavinnéd őket, hogy felvidítsanak, ha rossz kedved van. A vacsora is jó volt – elegáns étterem, kedves kiszolgálás, finom, kis huncutsággal megspékelt ételek.

Ez volt az utolsó esténk, így páran úgy döntöttünk, hogy megnézzük, milyen az éjszakai élet Raurisban. Annyit elárulhatok, hogy kisebb volt az izgalomfaktor a hazatéréssel kapcsolatban, mint New Yorkban, amikor azért eléggé kapkodtuk a lábunkat a kihalt aluljárókban éjfél körül…A mesevárosban továbbra is szakadt a hó, sehol egy lélek, még akár messzebb is elsétáltam volna egy szórakozó helyért, de végül egész közel találtunk egy “lokált”, így bevetettük magunkat a raurisi fiatalok közé. Belépő persze nem volt, ez csak egy kisebb kocsma volt, ahol – mivel az üdülők nagyrészt kisgyerekes családok, bulizáshoz még kicsi gyerekekkel – főleg az itt dolgozó külföldiek gyülekeztek szombat este egy kis kikapcsolódásra. Szól a zene, megy a sport a tv-ben és lehet iszogatni. Aztán persze az elfogyasztott itóka mennyiségétől függően egyesek táncoltak is, mások csak úgy tettek, mintha táncolnának, és voltak, akik nem is próbálkoztak. Ha a zene egy kicsivel jobb lett volna, még tovább is maradtunk volna, de így is kitartottunk majdnem kettőig, majd szép kis csendes havazásban hazasétáltunk. Akkor derült ki, hogy a szállodát bizony bezárják éjszaka, a recepciós meg mély álomba szenderülhetett egy hátsó szobában, ami nem is csoda, elvégre tényleg nem sok bulizni vágyó fiatal jár ide, ahol a társalgóban akárhányszor arra jártunk, mindig volt egy földön hancúrozó, vagy épp puzzle-öket kirakó kisgyerek. Ajtó zárva, kulcs nuku, kicsit körbejártuk a szállodát, hogy nincs-e valami más bejutási lehetőség, de nem volt, így az egyik otthonmaradó útitársunkat riasztottuk, hogy jöjjön le és nyissa ki nekünk az ajtót… És igen, ezek után még szóba állt velünk másnap is:)

Raurisertal honlapja sok-sok infóval.

A raurisi síterep térképe, árak és sok hasznos info.

A lovastúráról pedig itt vannak az infók. 

És akkor nézegessétek a fotókat:

r001

r003

r006

r010

r011

r012

 

Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

Live blog 02

Hirtelen már a második napnak is vége, rohan az idő, hm? Hát ma sem aludtunk délig, de kell is ez a szoros program, hogy mindenre jusson idő. Búcsút vettünk az 50 négyzetméteres szobáktól és már mentünk is síelni. A csapat fele sítúrázni, mi pedig hárman síelni. Kedélyesen fel is mentünk a hegy tetejére, a baj csak az volt, hogy óriási köd volt. De nagyon nagy. Nem lehetett látni semmit, és ez még a finomabb fogalmazás, élőben cifrábban mondanám, azt elhihetitek. Szóval semmit. Vadidegen pályák, zéró helyismeret – én meg már néha képes vagyok megfontolt döntéseket hozni, igy kis mérlegelés után úgy döntöttem, nem indulok el. A két pajtásom azért lecsúszott és hamarosan jöttek is vissza és azt mondták, menjek nyugodtan, nem olyan vészes. Olyan jól szoktak elsülni az ilyen “hallgatok másra” típusú síeléseim – (ld. a korábbi bejegyzést:) , hogy természetesen most is rábólintottam végül. Lényeg, hogy nagyon következetes vagyok:)

Igazuk volt, tényleg le lehetett menni, pedig tényleg nem lehetett látni szinte semmit.  Ilyen ködben kb. az utcára nincs kedved kimenni, nemhogy síelni…De hát valakinek hősködni is kell:) A legjobb az volt, amikor még hó is jött közvetlenül az arcunkba, ami ellen a síszemüveg sem védett, így aztán gyakorlatilag vakon csúsztunk néha. Még szerencse, hogy világbajnoknak születtem, így ilyen helyzetekben sem inog meg alattam a léc… haha. De viccet félretéve, a látási viszonyok borzasztóak, a pályák viszont szuperek voltak. Tényleg. Klassz kis lankás kék-piros-kék pályák, szélesek, kényelmesek és viszonylag hosszúak. A felvonók itt is nagyon profik persze és a pályarendszer is nagyon klassz. Ha erre jártok, akkor Zell am See Schmittenhöhét (27 km kék, 25 km piros, 25 km fekete pálya) keressétek, ez az, ahol ma voltunk. Nézzétek meg ezt is a gleccser előtt-után, kicsit olyan családiasabb az egész. Több helyen is voltak gyerekpályák, játékok és mókás dolgok nekik, szóval simán el lehet ide hozni kicsiket is és ahogy elnéztem tanulócsoportok is gyakorolgattak itt.

Nagy nehezen sikerült eljutnunk a találkozópontig, a Berghotel Restaurantig. Ebédre megint egész finomakat ettünk, ebben az egyébként nagyon kis hangulatos étteremben. A tegnapi Gipfel Restauranthoz képest ez sokkal hüttésebb volt: fa bútorok, old school stilus, szemben a tegnapi steril, modern designnal. Bár most hogy így belegondolok, jól volt ez így, az ott a gleccser csúcsára nagyon passzol, itt, a családiasabb pályák világában meg ez volt pont ideális. Volt itt egyébként egy nagyon kedves magyar felszolgáló is , aki annyira közvetlen volt, hogy kb. leültettük volna magunkhoz, ha nem lett volna dolga épp.  A pályákon egyébként nagyon kevés magyar szót hallottunk eddig, tudom, hogy sokaknak számít ez, hát így most már ezt is tudjátok, hogy itt nincs túl sok magyar…

image

Ebéd után még volt egy kis idő síelni, de mikor kijöttünk az étteremből, még rosszabb volt az idő, szerintem kb. 20 méterre lehetett csak ellátni, voltak olyan szakaszok, amikor konkrétan nem látszott tisztán, hogy a pálya lefele megy, vagy felfele…Ilyen időben a magamfajta kevésbé bátor síelő is ügyesebb lesz. Fogalmam sem volt, milyen lejtők jönnek, mentem, ahogy tudtam. Ha láttam volna, lehet, hogy nem mertem volna lemenni… 🙂 Na az a lényeg, hogy hiába igyekeztünk volna még síelni egyet, annyira nem lehetett látni, hogy nem találtuk meg sem a lefele vezető utat, de még a felvonót sem. Így végül lejöttünk a híres-nevezetes Porsche-felvonóval (ami nem azért Porsche, mert úgy néz ki, hanem mert a Porsche tervezte.)

Felültünk a kis buszunkra és indultunk is Raurisba, egy kb. 30 percre lévő pici kis településre. Itt is egy családi tulajdonban lévő 4 csillagos szállodában kaptunk szállást. Hotel Rauriserhof a neve, ez is nagyon szép, kicsit retrósabban elegáns. A szobák itt is nagyok, kényelmesek és remek társalgó van benne igazi kandallóval és roppant kedves személyzettel.

Már szinte henyélésnek számit, de volt majdnem 1 teljes óránk, hogy aztán ismét útnak induljunk. Sötétben indultunk és vagy 20 percen át tepertünk autóval úttalan utakon fel a hegyre, közben még a hó is esni kezdett, szóval jó kis izgis érkezés volt, de nagyon megérte, már most mondom. Egy több száz éves igazi, klasszik alpesi házhoz mentünk, ahol kenyérsütő és más főzőkurzusokat tart a tulajdonos. Erről majd külön is fogok irni – igen, a New York-it sem felejtettem el, tudom, hogy lógok még vele:) – szóval fogok róla írni, azt biztosra vehetitek. Vaaa, szuper volt, na. Nagyon szuper.

Adatok, infók, fotók:

Sítérkép Scmittenhöhe terepéhez itt, sok-sok egyéb infó itt.

Berghotel Schmitten honlapja itt. (Itt egyébként akár szállást is foglalhatunk… Pályaszállás a javából:)

Rauriserhof hotel honlapja itt.

És pár kedvcsináló fotó, hogy lássátok, milyen, amikor nincs óriási köd:)

00001

©SalzburgerLand

00002

©SalzburgerLand

00003

©SalzburgerLand

00004

©SalzburgerLand

00005

©SalzburgerLand

 

Az utazásra a SalzbugerLand Tourismus Gmbh hivott meg.

Live blog 01

Első bejelentkezés élőben.

Kezdjük ott, hogy ideértünk. Ez önmagában is nagy teljesitmény, tekintve, hogy több, mint 10 óra volt az út, de hát ha egyszer szegény buszocska csak 90nel hajthat az autópályán, akkor a 6 órás út 10 órás lesz és kész. Szerencsére jó utitársakkal gyorsan telik az idő. Ahhoz képest, hogy induláskor senkit nem ismertem, még nem értük el a határt, de már többet tudtam a kis ülőtársamról és ő is rólam, mint sok ismerősöm összesen… Na az a lényeg, hogy még a 100 foot journeyt is meg tudtam nézni, ami jó kis film, nézzétek meg Ti is, ha még nem láttátok. Valószinüleg az élmény nagyobb, ha nem egy sonkás szendvicset majszolsz 7 óra ücsörgés után, mig a filmben csodás dolgokat főznek és fantasztikus francia piacokon mászkálnak és vidáman bicikliznek a nyári időben, szóval adjátok meg a módját és még jobb lesz.

Az érkezés tehát pipa, szuper szálloda pipa. Gyönyörű, kb. frissen felújitott szálloda Zell am See közepén, Hotel Stadt Wien, amit egy fiatal házaspár üzemeltet és annak rendje-módja szerint klassz osztrák népviseletben fogadják a vendéget, amiben az az érdekes, hogy itt szinte cuki, de mondjuk Magyarországon egy 4 csillagos szállodában magyar népviseletes 30-as tulajok inkább furák lennének, mint cukik, de hát ez van. A szoba óriási, szép, és ahhoz képest, hogy mondjuk Franciaországban milyen szálláson voltunk egyszer sieléskor ez kb. a királyi lakosztály.  Ott egy ekkora szobában elszállásolnának legalább 10 főt…

image

 

Sokat mondjuk nem dőzsölünk a szobában, elég sűrű a program. Kb. 5 perc pakolás után már indult is a vacsora. Önkiszolgáló étterem a szállodában, jó nagy választékkal. Kb. 15-20 féle saláta, amelyek receptjében valószínűleg hangsúlyosan szerepel az ecet, vagy csak megszaladt épp egy kicsit. Főételből is volt bőven, nagyon kis korrekt választék, vegák, húsevők és kb. mindenki találhat magának valamit, fogadok, hogy még a paleosok is:) Szerencsére desszert is volt, fánkocska vanília sodóval, na meg fagyi. Ez elsőre fura volt, csak néztem, hogy miért esznek a gyerekek fagyit a tél közepén, de aztán csak rábuktunk mi is és utolsó erőnkkel még azt is leszuszakoltuk valahogy. Nem is ártott, mert a szálloda maga egyébként nagyon meleg. Reggel úgy ébredtem, mintha a sivatagban túráztam volna… Ez persze nem rossz, mert annál nincs kellemetlenebb, mint egy egész napos síelés után hideg szobába hazamenni, szóval piros pont a fűtésért, inkább csak szokatlan volt a nagy meleg.

Túl nem aludtuk magunkat, 8 órakor már teljes menetfelszerelésben útra készen álltunk, jöttek is értünk a szervezők, hogy kezdődjön a mai program. Elautóztunk a kapruni gleccserig (13 km kék, 25 km piros, 3 km fekete pálya), pontosabban a felvonóig, ami felvitt minket a hegyre. Fantasztikus felvonók, csodás, hibátlan rendszer, belegondolni is hihetetlen, mi munka lehetett ezeket kitalálni, felépiteni, működtetni. És nem egyet, százat. Bedrótozni a hegyeket, szuper kabinos, üléses felvonókat építeni… Mindig lenyűgöz, akárhányszor látom. Ausztria meg aztán pláne fantasztikus az én kis 80-as években a Magas Tátrán és Bánkúton begyűjtött kósza emlékeim után.

Ezután jött a síelés: szuperbiztos hóhelyzet – amiért a gleccsereket annyira lehet szeretni – klassz pályák, elviselhető embermennyiség és jópofa kiegészítő programok. Van funpark, kijelölt free ride pályák azoknak, akik szívesen síelnek kezeletlen pályákon, de azért mégsem akarják a nyakukat törni – én soha!:) – és vannak itt kis jégkunyhók is. Igen, jégkunyhók: én ilyet még csak tv-ben láttam valamelyik északi országban, ahol konkrétan jégszálloda is volt. Na itt most éppen aludni nem lehet, de van egy kis bár – “lounge”, hogy korrekt legyek – és el lehet ott tölteni egy kis időt, ha meguntad a síelést. Jópofa dolog, ha gyerek lennék, biztos imádnám:) Kár, hogy 2-3 hétig tart egy kunyhó felépítése, így ebbe inkább nem vágok bele, most nem érek rá:)

image

Az idő egyébként tökéletes volt, napsütés, kék ég, gyönyörű fények, pont, mint a képeslapokon, egészen addig, míg esni nem kezdett a hó, mert akkor viszont elég cudar volt..Nyilván pont olyankor megyünk csákányos felvonóval, mert miért is ne fagyjon szét az arcunk, de ez is csak addig zavart, míg nem tudtam, hogy a szívás nem ez, hanem amikor szembeszélben, hegynek fel kell mászni egy meredek emelkedőn, hogy feljuss egy másik felvonóhoz. 50-100 méter lehetett, de köpni-nyelni alig tudtunk utána pár percig.. De ez is megszépült, amikor kiderült, hogy van ennél nagyobb “szívás”:) A hegycsúcson, 3029 méteren van egy zárt folyosó, 300 méter, amin végigmehetsz – közben kiállítást is nézegethetsz – hogy eljuss egy kilátóteraszhoz. Bakancsban, léc nélkül végigbandukoltunk, hálistennek szép is volt épp a kilátás, tényleg gyönyörűen látszanak a hegyek, csak hát közben ez a folyosó marhára lejtett, így visszafele megint hegynek fel kellett másznunk 300 métert teljes sícuccban, ami hogyismondjam, nem volt olyan klassz, főleg, amikor megtudtuk, hogy majdnem olyan kilátás van egy másik kilátóból, ahova egy sima lift felvisz:) Lehetett is itt 1-2 rosszullét, mert több helyen is ki volt írva, hogy csak lassan menj, mert durva szívverésed lehet, ha nem vigyázol… Szóval ha itt jártok a kapruni gleccseren és nem szenvedtek súlyos kilóméterhiányban, akkor szerintem a liftes kilátóba menjetek:) Az én kis korábban fájós combom meg is adta magát ezen a szakaszon, nem lett volna rossz, ha ez nem első nap történik, de van ennek egy előnyös oldala is, majd később elmondom, mi.

Jött aztán az ebéd. Itt fent, 3000 méteren, csodás panorámával. Hát ez azért nagyon frankó volt, mit ne mondjak.  A Gipfel Restaurant ráadásul egy különösen jó étterem, persze milyen is lenne, ha már vették a fáradtságot=pénzt és felépítettek ide egy éttermet, akkor már csak nem fogják porból készíteni a krumplipürét. És nem is. Korrekt választék, nagy adagok és egészen finom ételek, és még kb. 8 féle desszert is volt.

Ezután már csak bekukkantottunk a szintén a hegycsúcson lévő minimoziba – mert az is van, ahol persze nem 2 órás filmeket adnak, csak rövid kis hegyi videókat, ami valószínűleg ebéd utáni ejtőzésre lett kitalálva, és arra pont jó is. Teli bendővel aztán lecsúsztunk és le is mentünk a hegyről, várt minket a következő program. Ekkor viszont a kis combom már eléggé fájdogált, így fájó szívvel, de a holnap délelőtti programról lemondtam. Akkor persze még nem tudtam, hogy miről mondok le pontosan. Sítúra lesz holnap délelőtt, amiről én azt hittem, hogy kis pici léccel, vagy bakancsban kell túrázni valami majdnem sík terepen, de nem, a sítúra nem ez. A sítúra kérlek szépen azt jelenti, hogy rendes, hosszú léccel, rendes síbakancsban – na jó, egy kicsit könnyebb, mint a klasszikus bazinehéz verzió – szóval így mész hegynek fel és túrázol, majd a végén lecsúszol. Hát ez milyen gyilkos dolog.. És ki találta vajon ki s minek:) Mintha háttal futni jó lenne… Persze tudom, hogy nem rólam fogják a túrázók szobrát mintázni, és becsülöm én nagyon az ilyen teljesítményeket, sőt, aki ezt megcsinálja, az kész hős, de akkor is….:) Iszonyú megterhelő lehet, mondták is a szervezők, hogy szakadni fog rólunk – róluk a víz, úgy készüljenek csereruhával. Így végül már annyira nem is sajnálom, hogy nem mertem bevállalni látatlanban sem, így, hogy tudom, mi ez pontosan, mar nem bánom. Valószínűleg kipurcannék:) A 6 fős csapatomból másik 2 ember sem megy, így mi elmegyünk addig síelni. Lefele, nem felfele:)

A program aztán egy óriási wellness központban folytatódott. Tauern Spa a neve és egy hatalmas nagy komplexum szaunával, kinti és benti medencékkel, masszázzsal. Innen aztán már csak a hazamenetel következett, ahol újabb kb. 10 percet töltöttünk az óriásszobában, mert már kezdődött is a vacsora, amit ma kis programocskával is szinesítettek: egy népviseletbe öltözött férfi és fia zenéltek nekünk pár percig, amit a gyerekek kb. tátott szájjal néztek. (mármint nem a mi gyerekeink, itt egyedül vagyok a családból – ha eddig nem derült volna ki.) Holnap újabb nap, innen folytatjuk.

Adatok, címek, fotók: 

Zell am See-Kaprun honlapja magyar nyelven itt.

Sípályák térképe itt, árak, síiskolák, síkölcsönzők és minden egyéb síelős téma itt.

Hotel Stadt Wien (4 csillagos) – Zell am See honlapja itt.

Gipfel Restaurant Kitzsteinhorn honlapja itt.

Tauern Spa honlapja itt.

csm_hotelstadtwien_aussenansicht_sommer01_f7ef15fa1e

stadtwien

stadtwien2

 

(Az első 3 kép a Hotel honlapjáról származik.)

011

008

009

010

 

001

És a gleccserről (Kitzsteinhorn):

007

005

004

003

 

(és egy hivatalos a végére, csak hogy lássátok, ez tényleg Salzburg teteje:)

kaprun 09

Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hivott meg.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!