Csak a Puffin

Ausztria - Felkészülés

8 nap van az utazásig, 21-én szerdán indulunk és 25-én vasárnap térünk vissza. Annyit tudok egyelőre, hogy 12-en leszünk, busszal megyünk majd Budapestről a célállomásra, én konkrétan 5 másik pajtásommal egyenesen Zell am See Kaprunba. Kis pihi és másnap már indul is a síelés: lesz 1,5 nap síelés itt, Kaprunban, aztán átmegyünk Raurisba és ott is lesz még 1,5 napi síelés, vasárnap délután pedig indulunk haza. Ennyi amit tudok, hogy pontosan hol szállunk meg, az nemsokára kiderül, addig pedig készülök a síelésre és az evésre:)  Most maradjunk a síelésnél, legközelebb beszélünk az evésről.

rauris 01

Mivel lehet egy sítáborra készülni? Hát megnézzük a pályákat és elkezdünk fizikailag is rákészülni. Én nem vagyok egy nagy nyújtó-melegítő típus és hálistennek még nem is volt soha baj, de azt mondják, 30 felett már kár kockáztatni, úgyhogy most rákészülök és egy kicsit elkezdek naponta edzeni, nehogy pont most kapjak majd izomgörcsöt egy roppant kemény kék pályán:) (Apropó, írtátok páran, hogy szívesen olvastok, de nem síeltek, írjak arról is, mi micsoda, mert nem biztos, hogy tudjátok): a pályákat nehézségi fok szerint színek jelölik, a legkönnyebb a zöld, aztán a kék, a piros és a legdurvább a fekete.) Én maximum pirosig megyek, egyszer, kb. a 2. síelős évemben véletlenül elkeveredtünk egy fekete pályára, na azt a hisztit nem kívánom senkinek, szóval szigorúan kék és piros a színem, feketéről inkább visszamászok a hegy tetejére a felvonóhoz és leliftezek…. (ilyen is volt..:)

Na jó, akkor mondom hogy volt. 15-20 év kihagyás után elmentünk síelni – ahogy a múltkor írtam – és hát nem ment túl jól. Többen voltunk, nagy család, a síelők közül én voltam a legbénább. Tény ez na. Eltelt 1 nap, eltelt 2 nap, gyakorolgattam, de csak nem éreztem rá az ízére, gyakorlatilag minden nap volt valami sírás, kiborulás – pedig akkor már 26 voltam és nem szoktam ám minden nehézségen kiborulni, de itt sikerült…Nekem nem ment túl jól, de a többiek szépen “besíelték” a pályákat és úgy gondolták, hogy van egy olyan klassz pálya fentebb, amin már én is biztos le tudnék jönni, meg hát milyen jó lenne együtt, közösen, stb, stb. Biztattak nagyon, hogy menjek át a gyerekpályáról velük erre a nagyobb pályára, mondták szinte kórusban, hogy: “tuti, hogy le tudsz jönni Judit”. Ki tudott volna ennek ellenállni?:) Végül beleegyeztem. Felmentem velük és kedélyesen elindultunk lefele, örültem magamnak, hogy hagytam magam rábeszélni, gondoltam is, milyen kis hülye voltam, hogy csak most jöttem fel, menni fog ez, kezdődhet a közös örömsí. Csakhogy, az első 2-3 kanyar után jött egy olyan “letörés” (meredekebb szakaszocska), amit megláttam és elszállt minden bátorságom. (Azóta tudom, hogy a síelés legalább 40%-ban bátorság kérdése. Gyengébb síelők is lejönnek nehezebb pályákon, ha nem tojnak be és fordítva: közepesen jól síelők nem jönnek le nehezebb pályákon, pedig le tudnának, csak foxosak. (jelen!:)

Szóval inamba szállt a bátorságom, megálltam és mondtam magamban, hogy én itt le nem megyek, mert annak nem lesz jó vége. Közben a többiek már épp lecsúsztak a “letörésen” és az alján vártak engem, hogy menjünk tovább, én meg próbáltam kiabálni, inteni, elmutogatni, hogy “szevasztok, én nem megyek le”, ami alatt azt értettem, hogy “elmentek a fenébe, hogy idehoztatok, miért nem lehetett engem a gyerekpályán hagyni?:)”.

Két választásom volt. Vagy le, vagy fel. A “le “az ugye kiesett, maradt hát a “fel”. Mivel akkor még nem távolodtunk el nagyon a sílifttől, a pálya vége viszont még rém messze volt, úgy döntöttem, hogy még az is jobb és biztonságosabb, ha visszamászok, minthogy én itt továbbmenjek. Lecsatoltam a lécet és elkezdtem hegynek felfele mászni. Gondolhatod, milyen jó érzés volt. Még tinglitangli nyári ruhában és kényelmes túracipőben sem szívesen másztam volna ott fel, nemhogy így! A bazi nehéz síbakancsban, nyakig beöltözve cipeltem hegynek fel a sílécet és botokat és közben nagyon, de nagyon dühös voltam. Ők meg próbáltak engem hívni mobilon, hogy na akkor mi van, hova is megyek most pontosan és hol találkozunk majd, de én olyan mérges voltam, hogy  csak mondogattam a zsebemben csörgő, fel nem vett telefonnak a magamét (“Most bezzeg hívogattok, azt hiszitek felveszem? Biztos nekiállok lecuccolni, kesztyűt le, aztán vissza mindent. Még mit nem!:):)  Nem kellett volna felhozni ide. Most mászhatok fel, nézzétek meg….” és ezt kellemesen cifráztam is persze, míg egyszer csak már nem hívtak többet:) Cserébe tesóm gyorsan lecsúszott a pálya végére és feljött a felvonóval, így mire én visszabandukoltam, addigra már ott várt, hogy megbeszéljük, hány forralt borral fogjuk ezt az esetet túlélni:)

kaprun 07

Na ezért is kell jól felkészülni a térképekkel. Szerencsére minden pályarendszerhez van letölthető térkép, így már itthon, fotelből fel lehet mérni, hogy milyen pályákra számíthatunk, szuperlelkesek a síelés előtti napokban még a webkamerákat is nézegethetik, hogy sokan vannak-e, van-e hó, milyen a pálya – legalábbis gondolom, hogy nem az idei síruha divatot csekkolják…:) Szóval igen, a nagy hegyekben, így Ausztriában is elég komoly pályarendszerek vannak, tehát, ha azt mondom, hogy Kaprunba megyek síelni, akkor az nem azt jelenti, hogy ott van egy pálya és kész. Az azt jelenti, hogy ott van egy komplett pályarendszer, sok-sok pályával, amik aztán érintik is egymást, összekapcsolódnak, elágaznak, megint összekapcsolódnak, stb, stb. Minden pályarendszerhez van egy térkép, amit persze viszünk is magunkkal síeléskor és folyamatosan nézegetjük, hogy mikor, merre, hogyan tovább. Mindig van a csapatban egy-két okoska, aki már 2. nap csak úgy dobálja a pályaszámokat és diktálja az irányt, de hát őket ezért szeretjük:) Most viszont nem lesz velem se rokonom, se barátom, úgyhogy kénytelen vagyok én felkészülni a pályákból, nehogy  úgy járjak, mint annak idején és hegymászással üssem el ezt a 3 napot.

Szóval edzés, térképek nézegetése indul! Innen folytatjuk hamarosan.

Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg és a képeket is tőlük kaptam.

Ha január, akkor Ausztria

London és New York után újabb Puffin-utazás indul, ezúttal Ausztriába, egész pontosan Salzburg tartományba (SalzburgerLand, ahogy ott hívják:). Hogyhogy? Hát úgy, hogy meghívtak egy kis utazásra, így 21-én”hivatalból” síelni megyek Zell am See – Kaprunba. Jó, mi?:) Szerintem is. Még szerencse, hogy nem pókertáborba vagy íjásztalálkozóra hívtak, mert ott csúnyán leszerepelnék, de síelni történetesen tudok. Ha nem is vagyok Bode Miller, azért elcsúszkálgatok kisebb-nagyobb hegyeken.

Szóval hamarosan síelés, megnézzük, hogy milyen ez a környék és – reményeim szerint – jókat eszünk-iszunk is és én mindenről szépen beszámolok majd, mint ahogy azt a korábbi utaknál is tettem.

esr-gesamt.jgp

Addig is, nézzük csak, mi az alapfelállás. Adva van Salzburg, ami hosszú éveken keresztül a kedvenc városom volt. 2001-ben még azt is mondtam, hogy legszívesebben ott tartanám az esküvőmet. Hát nem ott tartottuk, hanem Debrecenben:), de mindig mondom, hogy dream big, abból baj még nem volt. Szóval Salzburg egy örök kedvenc, ha soha nem jártam volna ott, akkor is imádnám, elvégre a Muzsika hangján nőttem fel. (Olyannyira, hogy kiskoromban úgy gondoltam, hogy én vagyok Gréti magyar reinkarnációja, mert ő annyira cuki volt…Hát nem én voltam, ma meg már jóindulattal is max az anyuka szerepet vállalhatnám és epekedhetnék von Trapp kapitány után, de hálistennek ilyen ambícióim nincsenek:)  Szóval Muzsika hangja, Amadeus – gyerekkorom alappillérei = Salzburg.

Nem is csalódtam, imádtam, akárhányszor jártam ott. Ha csak 1 órát töltöttünk ott, akkor is, ha 4 napot, akkor is. A legjobb szilveszterem is Salzburghoz (és Saalbachoz) kötődik egyébként, 7-8 éve kitaláltuk ugyanis, hogy a szülőket meglepjük egy újévi Strauss-koncertjeggyel. No nem a bécsire fizettünk be, mert ahhoz valószínűleg az autónkat is el kellett volna adni, ahelyett inkább egy olcsóbb verziót találtunk Salzburgban. Így aztán karácsony után kirötyögtünk 8-an Salzburgba és eltöltöttünk ott 3-4 olyan napot, amit szerintem soha nem felejtek el. Szilveszter a Kék Duna keringővel, forralt bor, újévi koncert másnap, egy kis síelés… Hogy is mondjam, kicsit jobb volt, mint Sas kabarét nézni félálomban, csak hogy kibírjuk éjfélig:) Nem is értem, miért nem ismételtük meg azóta ezt. Iszonyú jó volt, egyszer érdemes kipróbálni.

Szóval a Salzburg rajongás megvan gyerekkorom óta és ehhez jön még az, hogy ott, Salzburgtól nem messze, Saalbachban kötöttem újra sílécet a lábamra 20 év után. Kiskorunkban ugyanis síeltünk mi, vagy legalábbis próbáltunk síelni, Apukám pici korunktól kezdve tanítgatott minket és jártunk is párszor a Magas-Tátrában, de aztán úgy alakult, hogy egy idő után nem mentünk és évek maradtak ki, míg végül már nem is voltam se gyerek, se gimis, se egyetemista, hanem hipp-hopp felnőttem, a síelés meg kikerült az életünkből. Aztán a tesómék elkezdtek újra síelgetni és az egyik évben elhívtak minket is, mi meg gondoltuk, miért is ne, hát síeltünk még a 80-as években, fog az menni most is. Na ja.. Apukám és én mentünk velük és eltöltöttünk 1 hetet Saalbachban, ami egyébként az egyik legjobb síterep ahol eddig jártam. Szóval profi síterep pipa, sífelszerelés pipa, lelkesedés pipa, csak épp a tudás nem volt meg… Ha láttatok már bohózatba illő jelenetet sípályán, hát az semmi ahhoz képest, amit mi – és főleg én – akkor ott, cirka 26 évesen műveltem… Még hóekében sem bírtam lecsúszni egy babapályán, annyira béna voltam. Volt aztán hiszti meg minden, amit el tudtok képzelni – de valahogy mégsem ment el a kedvem az egésztől, mert azóta már többször voltunk síelni és egészen kikupálódtam ahhoz képest, hol vettem fel a fonalat 7 évvel ezelőtt ott, a saalbachi gyerekpályán.

Szóval adva van ez a terepismeret és a pöti sítudás, így gondolhatjátok, mennyire örültem, amikor meghívtak erre a túrára. 4 éjszaka, síelés Zell am See Kaprunban és Raurisban. Majd mesélek róluk legközelebb, addig meg szórjatok meg ötletekkel, mit egyek, mit ne egyek, mit igyak, mit ne igyak, jártatok-e már ott, stb.

Én pedig ezennel januárt Ausztria hónapjává választottam, úgyhogy jönnek majd osztrák receptek és egyéb huncutságok a live blog mellett is.

Az utazásra egyébként a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

 

(Ha egy vagy azon pár ember közül, aki ezt a posztot már olvasta decemberben, akkor jól emlékszel, valóban olvashattad, pár óráig itt volt már, mert eredetileg decemberben lett volna az út, de végül hóhiány miatt átkerült januárra.)

 

Svájc 2.

(Köszönöm a sok érdeklődést, jövök a beszámolóval, haladunk tovább a svájci kirándulással.)

A viszontlátás örömére erős kezdéssel indítottuk a svájci hetet: egyből első nap megcéloztuk Montreux-t. (Eddig) ez a város volt az egyik legnagyobb kedvencem Svájcban. Mi itt vagyunk a Genfi-tó Franciaország felőli végében, Montreux pedig a másik csücsökben van, közvetlenül a tó partján, gyönyörű helyen.

Eleve már az út hihetetlen szép, Lausanne-tól kezdve olyan panoráma van, mint kb. a Cote d’Azur-ön, aminél nem sok szebb van szerintem. De komolyan. Olyan, amit kb. tátott szájjal nézel, akárhányszor is jártál már ott. Na jó, szakadó esőben nem lehet annyira szép, de szakadó esőben nem is mész Montreux-be kirándulni. Nekünk eddig még mindig szikrázó napsütéses időnk volt, hát most is. Mintha ez is az élménycsomag része lenne. Garantáltan:) Szóval Montreux volt a cél, de úgy döntött a család, hogy ne ott  kezdjük a kirándulást, hanem nézzünk be előbb Vevey-be, ami szintén ott van a parton, kb. össze van nőve Montreux-vel, de kevésbé híres. Hát jó, legyen. Mi Lacival már voltunk itt egyszer, bár az ő emlékei elég homályosak… de hát ezért is utazunk ketten (most már hárman), hogy legalább valaki emlékezzen:)

sc006

sc009

Vevey jó választás volt. Gyönyörű a sétány, nincs óriási tömeg, kellemesen el lehet sétálgatni a parton, van játszótér, lehet napozni, fürödni, grillezni és szinte bármit, amihez kedved van. Mi is szépen elvoltunk, andalogtunk, sétálgattunk egészen a főtérig, ahol a gyönyörű kilátás, a hegyek, a víz és minden együtt “smafu” volt ahhoz képest, hogy állt ott egy olyan igazi francia körhinta is, carousel, hogy egész pontos legyek. Szólt belőle a zene is és itt nagyjából Brúnónál meg is állt a világ. Először csak táncolt, táncolt és bámulta a képződményt, amit ő – valami furcsa képzettársítás nyomán – tortának hívott…. Aztán amikor be is fizettük a kicsiket 1 körre és felülhetett rá, nah, hát az aztán az év élménye volt szerintem. Fülig ért a szája, majd’ kicsattant a boldogságtól. Az első két körben még én is, de aztán amikor egyszer háttal ültem fel, hogy fotózni tudjam Brúnót, akkor azért egy kicsit összeszaladt a gyomromban minden:)  Nyilván nem a sebességtől, de ahogy forgott az a körhinta, én koncentráltan figyeltem Brúnókára és közben fotóztam is – na úgy már azért egy kicsit megszédültem, de a gyerekért mindent, úgyhogy letámolyogtam valahogy és eldöcögtünk:) Aztán persze még órák múlva is emlegette, hogy a “tota indul”, aztán, mikor tisztáztuk, hogy az egy körhinta, akkor meg csak mondta és mondta, hogy “kőhinta, kőhinta”.

sc014

Közben meg is ebédeltünk egy étteremben és aztán átmentünk Montreux-be, mert hát végül is Montreux (volt) a (korábbi) favorit, azt nem hagyhattuk ki most sem. Maga a város továbbra is gyönyörű, de a sétány, na az most nem hozta a szokásos élményt. Nyilván nem változott semmi a 4 év alatt, de most pont vasárnap volt és emiatt akkora tömeg tódult a sétányra, ami miatt nem volt olyan kis barátságos a hely, mint ahogy emlékeztünk rá. Nem is nagyon maradtunk sokáig, pedig pár éve emlékszem, hogy órákig ücsörögtünk a parton, olyan jó kis nyugalom volt ott. Van itt egyébként egy Freddy Mercury szobor, egy szép kis park, ahol jazz művészek szobrai láthatók és minden évben júliusban világhírű jazzfesztivált rendeznek a városban már vagy 40-50 éve. Ó és hát itt van Chillon vára, ami közvetlenül a víz partján áll és gyönyörű, úgy ahogy van.

sc030

sc031

Hát mi most ezeket kihagytuk, mert a kicsik is kezdtek fáradni, meg mondom, a hangulat sem nagyon kapott el a tömeg miatt, így végül hazamentünk szépen és egy isteni grillezéssel zártuk a napot.

Live Svájc 1.

Újabb út, újabb szuper kaland, ráadásul most a családdal!!Mióta a bátyámék kint élnek, voltunk már párszor itt, de az elmúlt 4 évben a családot gyarapítottuk:), így az újabb svájci útra egészen mostanáig kellett várni. Ez azt is jelenti, hogy a legjobb helyeket bejártuk már legalább egyszer, a szuperjókat többször is, de mivel Brúnó még egyszer sem volt, most újra körülnézhetünk.

Úgy döntöttünk, hogy autóval jövünk, mert így rugalmasabbak tudunk lenni. Az indulás-hazautazást illetően is – mert mi van, ha valamelyik gyerek beteg lesz véletlenül – nem lett szerencsére, – meg egyébként is, nyilván egyszerűbb az autóba nem beszállni, mint 3 repjegyet veszni hagyni, ha bármi gubanc van. Az meg már kiderült korábban, hogy Brúnó egyszerűen utazásra született és nem kell aggódnunk amiatt, hogy nem bírja ki a hosszú autózást.

Azt azért el kell mondanom, hogy soha nem voltam egy pakolóbajnok, de mióta Brúnóval utazunk, ha lehet, még rosszabb lett a helyzet…:) Nincs az a ruhamennyiség, amit ne hoznék el legszívesebben, mert mi van, ha éppen pont egy másik rendkívül cuki pólóra lenne szükség, blablabla… Ehhez képest két napja ugyanabban a ruhában tolja a kirándulásokat, hiába a koffernyi felszerelés:) De lényeg a lényeg: a pakolás titka a mindenre, de mondom, MINDENRE kiterjedő lista. Ha valaki szeretné elkérni, szívesen elküldöm, sokszorosan finomított listáról van szó, ami alapján már talán elég egy fél nap a pakolásra, nem kell 3 napig kerülgetni a cuccokat. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy jobb-e az, ha repülővel utazunk és akkor fix a maximális elhozható cuccmennyiség, vagy ez, hogy autóval utazunk és akkor viszonylag végtelen, de legalábbis rugalmas a dolog….Innen nézve konkrétan el sem hiszem, hogy New Yorkba 8 napra be tudtam úgy pakolni, hogy kevesebb cuccot vittem, mint máskor egy 2 napos útra…

De visszatérve az utazásra: elindultunk  péntek reggel, na jó, még éppen  dél előtt otthonról és kb. Győr magasságában már újra szóltunk is egymáshoz:) Simán átjöttünk Ausztrián, aztán még egy kicsit tovább, egészen München külvárosáig, ahol a szállásunk volt. Pöti, olcsó szálloda a külvárosban, – nyilván – magyar recepcióssal. Komolyan, mintha 40 milliós nép lennénk, amiből a nagy számok törvénye alapján minimum mindenhova jutna egy ember… Ott aztán – ahogy Laci fogalmazott – “anyagerős” estét töltöttünk el a kis kuckónkban: kipakoltunk, hajkurásztuk Brúnót, aki a folyosót rótta és a lámpákat kapcsolgatta, megettük a fenséges szendvicseinket és még egy elég jó spanyol-holland meccset is végignéztünk. Két dolog kiderült: Oliver Kahn – a valaha volt legkevésbé szimpatikus német kapus – egyrészt visszavonult, másrészt tud beszélni és egészen barátságon beszél, még véletlenül sem úgy, ahogy éveken keresztül gondoltam volna… Nem volt egy kedvenc na. És hogy az milyen hülyén hangzik németül, hogy “es ist die Tikitaka”, te jó ég… Csak a németek ne beszéljenek a spanyol fociról:):)  Még szerencse, hogy Brúnó tompította azzal, hogy ő ezt tititatának mondja…:)  Éljen a gyerekszáj.

No, másnap aztán indultunk is tovább. Az út a Bodeni-tó mellett haladt, amire nagyon szép kis kilátás volt az autópályáról és megint megvolt a “de jó lenne, ha lenne itt egy parkoló, ahonnan még akár fotózni is lehetne” és tényleg ott volt a parkoló 2 perc múlva – jelenség. Ha nem is ugyanaz a panoráma, de tök jó, hogy ők is gondoltak rá. Sokan amúgy piknikeznek is ott, szóval ha van egy téli szalámival és gyulai kolbásszal megrakott hűtőtáskátok, akkor érdemes kivárni ezt az útszakaszt, mert van ott sok pad, ahol kényelmesen lehet falatozni. Nekünk nem volt ilyen pakkunk, meg egyébként is csak nemrég indultunk, így pár szuperselfie után mentünk is tovább. Zürich-Bern-Lausanne az útvonal – feltéve, hogy Genf irányába tartasz, márpedig mi idejöttünk, tesómék ugyanis Genf mellett laknak pár kilométerre egy kisvárosban.

001

Egyszer már jöttünk autóval, de nekem nem rémlett, hogy a svájci szakasz ennyire eszméletlenül hosszú… Nem azért, mert a térképen látható távolság olyan óriási lenne, kb. 3-400 km-ről van szó, de érzésre annyira hosszú, hogy szinte soha nem akar véget érni. Eltelt már vagy 1,5 óra, mire rájöttem, hogy miért van ez. Hát azért, mert egészen sűrűn jönnek a táblák. Kiírják, hogy Lausanne még 120 km, aztán 5 perc múlva kiírják, hogy Lausanne 110 km, ahelyett, hogy hagynának időt, hogy egy kicsit haladjál…:) Komolyan. Iszonyú idegesítő. Olyan, mintha nem fogynának a kilométerek… Pedig mi még egy tökéletes gyerekkel jöttünk, aki az 1200 km-t egy nyikkanás nélkül végigülte. Hihetetlen, de tényleg.  Brúnó kb. jobban viselte a hosszú utat, mint mi. Pedig mi sem vagyunk ám nyűgösek.

1200 km és összesen kb. 18 óra autózás után aztán megérkeztünk végre. A két kis cuki gyerek boldogan rohant egymás felé és óriási ölelésekkel üdvözölték egymást…:) haha. na persze…:) De azért örültek egymásnak, csak a maguk módján. Mi egy jó kis vacsorával és borozgatással, ők egy adhoc jelmezbállal és hangversennyel zárták a napot. Hangversennyel… ?!A legjobb lakodalmas mulatós zenészeket megszégyenítő produkcióval… Gombasapkában, így ni:

002

New York - faldfelamerikát

Az élménybeszámoló korábbi részeit itt olvashatjátok.

Na ja, ha nem is egész Amerikát, de New Yorkot megpróbáltuk. Hogy mi mindent ettünk?

Ettünk hamburgert, hamburgert és hamburgert. Szinte minden kisebb étteremben, gyorsétteremben ez az alfa és az omega, minden menün szerepel, legtöbbször a főhelyen, úgyhogy nehéz kikerülni. Jó buci, vastag húspogácsa – ez még eddig ok. Ami más az otthoniakhoz képest az a coleslaw, a káposztasaláta. Ez mindenhol alapfelszereltségnek számított, de úgy, hogy nem rakják ám bele, hanem mellé adják egy kis tálkában és magadnak kenheted rá a húspogácsára. Volt ahol adtak még mellé csemege uborkát vagy más savanyúságot (pickle) – szintén mellé és persze mindenhol jár a hamburgerhez sült krumpli is (fries). Ha kell, ha nem, kapod a hamburger mellé a nagy adag sült krumplit – pedig amúgy elég lenne magában is. Együtt viszont már akkora mennyiség, hogy garantáltan dugig leszel és jó pár órán át nem fogsz megéhezni. Ami még érdekes volt, hogy mindenhol úgy hozták ki a hamburgert, hogy nem volt összerakva. Ott volt az alsó rész, rajta a húspogácsa és mellé volt rakva a teteje, plusz az egyebek, így végül is te fejezted be az összeállítást.

gasztro_16

gasztro_10

gastro_01

A másik alaptétel a pizza: ha nem olvastam legalább 5 pizzériáról, hogy “itt kapható New York legjobb pizzája”, akkor egyről sem. Mi talán egy helyen ettünk pizzát, az tényleg klassz volt, de úgy voltunk vele, hogy pizzát majd eszünk Olaszországban, itt annyira nem erőltettük. Ugyanígy nem kerestük a lángosost sem, sem pedig a magyar pastry shopot, elvégre nem azért utaztunk New Yorkba, hogy aztán magyar kajákat együnk, ugye?:) Mondjuk 1 év New York után már biztos ráfanyalodnék, de ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

Ha New York, akkor pastrami – azt mondják az okosok, és tényleg. Rengeteg helyen lehetett pastrami szendvicset is kapni. A leghíresebb elvileg a Katz’s Deliben kapható pastrami, de én még a felkészülés alatt olvastam – talán pont David Lebovitz oldalán, akinél egyébként sok jó New York-i étteremről lehet olvasni – hogy a Katz pastramija már nem annyira szuper, mint régen, a legjobbat a Pastrami Queenben lehet enni. Így amikor a Top of the Rockról lejöttünk és iszonyú éhesek voltunk, akkor úgy döntöttünk, hogy eldöcögünk ide, kerül, amibe kerül. Így is volt, csak időközben késő este lett, így amikor odaértünk, pont nem volt már pincér, ezért leülni nem lehetett, csak elhozni az ételt, de akkor már minden mindegy volt, elhoztuk és tepertünk haza a csomagunkkal. Kóstolóként azért adtak pár szelet húst ott a helyszínen és hát fantasztikus volt tényleg, ahogy később otthon a szendvics is. Óriási adag, nemcsak enni, legyőzni kell, de legyőztük és hálistennek semmi bajunk nem lett tőle – pedig amúgy hallottunk rémtörténeteket, hogy mennyire ki tud ütni.

gasztro_17

Mi volt még? Subway, Starbucks – ezek már itthon is vannak, ezekről sokat nem érdemes beszélni. Bár azért a Starbucks frappuccino caramel ribbon crunch nevű csoda megér egy misét. Én, aki egyáltalán nem kávézok, úgy gondoltam, hogy nekem ide nem kell bemennem, de aztán mikor megkóstoltam a többiekét, akkor újraértelmeztem a kapcsolatomat a Starbuckssal és legközelebb már én is befizettem egy ilyen szuper kis itókára. Konkrétan egy ebédet váltottunk ki vele, akkora adag – és nyilván nem vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag… Színtiszta bűnözés.

gasztro_14

Nagy kedvencem a Cinnabon – a szuperguszta fahéjas csigák és egyéb fahéjas nyalánkságok mennyországa. Először tavaly Bécsben láttunk ilyet, ahol látványkonyhában készítették a kis csigákat és ahol gyakorlatilag a nyálunkat csorgattuk, annyira guszta volt. Finom is volt, de nem volt annyira finom, mint itt, New Yorkban. Annyira tökéletesen puha, finom és isteni volt, hogy elmondani nem tudom. Mindezt úgy mondom, hogy az első falattal leégettem a szájpadlásomat, de úgy, ahogy még soha korábban… Minden nap tudnék enni belőle, más kérdés, hogy aztán mehetnék a miss Cinnabon guruló bajnokságra…:) (ez nem saját kép, hanem wikipediás)

Classic_roll

Erről jut eszembe, rengeteg helyen volt Dunkin’ Donuts, színesebbnél színesebb – és mesterségesnek tűnő – fánkokkal, isten bizony akartam a végén enni, hogy elmondhassam, hogy kipróbáltam, de akkor meg már nem jött szembe egy üzlet sem, így ez most kimaradt. Ahogy kimaradt az igazi nagy cupcake-ezés is. Nem vonzott egyáltalán, pedig azt is sok helyen árultak. Sőt, még cupcake automatát is láttunk:)

cupcake

Szintén kimaradt, de csak azért, mert azt már korábban próbáltam, a peanut butter jelly sandwich (ahogy ők mondják PBJ), vagyis a mogyoróvajas-lekváros szendvics. Annyi filmben és sorozatban láttam már, hogy ezt eszik reggelire, hogy egyszer kipróbáltam itthon és bármilyen furán is hangzik, tényleg finom. Azt hiszem, a klasszikus verzióban szőlőjammel készül, én baraclekvárral ettem és tényleg nem rossz.

Ettünk viszont igazi amerikai cheesecake-et és rugelachot, na és természetesen brownie-t is. Na jó, arcoskodok, hogy természetesen brownie-t is, pedig bamba módon eszembe sem jutott az egész út alatt, hogy brownie-t is kellene enni, csak amikor hazafele a reptéren az utolsó dollárkáimból akartam valamit venni, akkor láttam meg egy pultban és vettem meg gyorsan, hogy nehogy brownie nélkül jöjjek már haza. Hát mondanom sem kell, isteni volt. Mondjuk akkora volt, mint itthon egy fél tortám, szóval nagy is volt, vastag is volt és hálistennek finom is volt. Olyat kértem, ami marshmallow-val (pillecukorral) készült, de semmi értelme nem volt, mert az nem adott hozzá pluszt, csak a tetején volt feleslegesen. Maga a brownie egyébként nagyon jó volt, pont tökéletes.

gasztro_05

gasztro_09

Ahogy a cheesecake és a rugelach is. Mindkettőt az Eileen’s special cheesecakes nevű üzletben vettük, ami egy apró pici cukrászda nagyon finom sütikkel. Azt hiszem, a “best cheesecake in new york city” – rendkívül frappáns keresőszavakra dobta ki ezt a google és az ott olvasottak alapján kerestük meg. Finom volt a klasszikus cheesecake is – bár a szirup, amiben az eper állt, az nem tetszett annyira – de még jobb volt a banános csokis cheesecake, amit biztos, hogy itthon is ki fogok próbálni. A rugelach is klassz volt, és igazi rugelach alakja volt, nem olyan, mint a mieinknek itthon:) Na majd karácsonykor én is úgy csinálom, becsszó.

gasztro_03

gasztro_02

Aztán ott volt a bagel. Az első egy fokhagymás volt – közepesen jó/közepesen rossz, nézőpont kérdése – nem volt egy nagy élmény. Azért adtam neki még egy esélyt és megérte: a fahéjas bagel tényleg szuper volt. Ezt több helyen is kipróbáltam, és mindenhol jó volt. Ja és mindenhol megkérdezik, hogy vajjal vagy krémsajttal kéred-e. Én úgy gondoltam, hogy ha már Amerikában vagyunk, akkor krémsajttal fogom enni, koleszterin ide vagy oda.  Na azt mondjuk nem gondoltam, hogy 5 bagelnyi krémsajtot adnak… Én legalábbis más kenési mennyiségekhez vagyok szokva, de ők ezek szerint úgy gondolják, hogy a két fél bagelt csak és kizárólag 2-3 cm vastagságú krémsajttal lehet összetapasztani… Hát lelkük rajta, én azért óvatos duhaj voltam.

bageles

Mi volt még? Jah, hát black and white cookies és chocolate chip cookies. Az útra azért biztonsági tartaléknak még vittem egy kis jó reggelt kekszet de azért a cookie üzletbe már nem azzal mentem. Nem is akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a kekszeket. Akkorák, mint egy kisebb torta. De komolyan. Az, amit mi keksznek ismerünk, az egy miniatür kis semmiség ahhoz képest, amit ők cookie-ként árulnak. Óriási nagyok a kekszek. Mondjuk 1 db keksz volt 4 dollár és azt két napig ettem, szóval más a funkciója is, mint itthon. Legalábbis én nehezen tudom elképzelni, hogy ebből ugyanúgy elropogtass 4-5 db-ot, mint egy normál magyar méretű kekszből – bár én a bagelbe sem kenek 3 cm krémsajtot, az is igaz:)

gasztro_15

Megkóstoltuk Nathan’s hot dogját is, erről már írtam korábban. Nem volt rossz, de átütő élmény sem. A cronut kimaradt, volt viszont cserébe meglepetés knish, ami remek volt, cheesecake réteslapba tekerve, no és laboratóriumi fagyi, ami szintén jó volt, de nem annyira, mint amennyire drága.

gasztro_06

gasztro_07

gasztro_12

gasztro_11

Általában egyébként szerintem nem drágábbak ezek az ételek, mint itthon. Pontosan persze nem tudom megmondani, mert itthon nem szoktam 8 napig Budapesten járkálni és mindenhol csak azt enni, amit éppen megkívánok. Ha így lenne, szerintem nagyjából ugyanennyit költenék.

Állítólag vannak itt Michelin csillagos éttermek, ahol viszonylag olcsón ki lehet próbálni a Michelin-élményt, de végül ezt kihagytuk, ahogy kihagytuk a Baked cukrászdát is, pedig oda jó lett volna elmenni.

Inni nem ittunk semmi spécit, Doctor Peppert is csak a legvégén:)

Szamos üzem - a cukrász mennyország

Na hol jártam? Hát Szamos-üzemben jártam, ott bizony. Jön a húsvét, nagyüzem van a marcipánbázison, ebbe nézhettem most bele egy kicsit.

Az üzem Pilisvörösváron van egy régi iskolaépületből átépített üzemben. Ahogy a kalauzom – a csokitudós cukrász, Haraszti Andor – elmesélte, a sok-sok év alatt mindig egyre nagyobb üzemre volt szükség, míg végül megtalálták ezt a mai épületet, ahol már kellően nagy hely van rengeteg Szamos édesség legyártására.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám lenyűgöző. Ha kettővel, akkor azt, hogy hihetetlenül profi. Az egész.

Mondom sorban, miket láttam.

Alapanyagraktár: Marcipán marcipán hátán. Óriási mennyiségben. Helyben készítve természetesen, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mandulából és cukorból. A mandula (bár a legjobb minőségű mandula a Balaton-felvidéken terem, sajnos itt nincs annyi, amennyire szükség lenne) Kaliforniából kerül a pilisvörösvári üzembe. A sok natúr marcipán mellett rengeteg színezett marcipán is készül, amit kizárólag természetes színezékekkel színeznek. Hogy van-e egy magamfajta hobbicukrász számára csábítóbb hely, mint egy marcipánokkal teli raktár, nem tudom, nekem most ez az álomszoba. El tudnék ott aludni is. Lehetne a párnám is marcipán, a takaróm is marcipán, nem bánnám egy percig sem.

sz1

sz2

sz3

sz4

A szentélyből továbbmentünk az előkészítő szakaszra, ahol pontos szabványok alapján, kolbásztöltő eszközhöz hasonló gépekkel vékony kis hengereket formáznak a marcipánból. Bemegy a gépbe egy darab marcipán és kijön egy szép, szabályos marcipánrúd. Ezt aztán egy ügyes kis eszközzel egyenlő részekre osztják, aztán az osztások mentén feldarabolják.

sz5

sz6

sz7

sz8

Ezeket aztán lapra helyezik és mehetnek tovább az ügyes kezű női szakaszhoz. Íme:

sz11

sz12

sz13

sz14

sz15

sz16

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy naponta több ezer kiskacsa, kisnyuszi, kisbárány készül ebben a teremben – egytől egyig kézzel készítve. Komolyan. A formázás, a díszítés, a csomagolás – minden kézzel. Kis sablonokba nyomják a marcipánt, abból kiveszik a kész formát és aztán jön a pepecselés, a díszítés. A kiskacsának szemeket, lábakat nyomnak az arcára, de jó ha tudjátok, hogy nem lehet ám csak úgy, komolyan nézni a világba. Arra is kell figyelni a díszítésnél, hogy egy ilyen marcipánfigura legyen huncut!:) És mindezt úgy, hogy közben nem morcosan üldögélnek ám itt a dolgozók sem, hanem jókedvük van. Még az 500. nyuszika után is jó a kedvük. Nem tudom, nekem sikerülne-e. Egy kiskacsát még csak-csak feldíszítettem vidáman, na de annyit, amennyit ők naponta legyártanak? Hihetetlen kitartás és precizitás kell ehhez a munkához. Le a kalappal. A kis marcipánfigurák aztán dobozkába kerülnek és már mehetnek is az üzletekbe.

sz18

sz19

Szintén a húsvéti kollekcióba tartoznak az isteni töltött marcipántojások. Ezek úgy készülnek, hogy van egy marcipánból készült tojás, amin van egy mélyedés. Ezek aztán a futószalagon továbbfutnak és kapnak egy kis tölteléket a közepükbe. Most éppen csokikrémet töltöttek bele, de készül még meggyes, narancsos, fekete ribizlis és szilvás is, utána pedig jön a csokizuhany. Étcsoki természetesen, belga, 70%-os. Ezen a ponton legszívesebben egy egész sort felfaltam volna, de disztingváltam – vagy helyesebben tartogattam még a helyet a továbbiaknak:) Pedig olyan finom, hogy inkább kapjak egy ilyet húsvétkor, mint 5 gagyi csokitojást. Isteni.

sz27

sz28

sz29

sz31

sz30
Végül, szintén a húsvéti előkészületek jegyében megnézhettem, hogy készülnek az alakos torták. Egész konkrétan egy répa alakú torta formázását nézhettem végig. Természetesen ez sem géppel készül, hanem kézzel. Ketten dolgoznak ezeken a tortákon, olyan kézügyességgel, aminek a tizedrészével is boldogan ellenék. Van egy alap, amiben a tortalapok között főzött csokikrém lapul, és ezt az alapot formázzák és vonják be marcipánnal és díszítik az adott formának megfelelően. Tehát, jött például ez az alap, amit itt lentebb láttok, erre került a narancssárga marcipánréteg. A nagy lapot ráterítik az alapra, aztán körbevágják, majd jöhet a mintázás. Barázdálás, díszítések és aztán szépen összeáll a répa forma. Szinte pár perc alatt megvan és annyira igényes, mintha precíz gépek készítették volna. (Ezt a nyugalom megőrzése érdekében inkább nem próbáltam ki:) Húsvétra készül még kacsás torta is, pillangós torta is, és hát rengeteg játékos, jópofa forma, olyan alakzatok, amiket még lerajzolni sem tudok, nemhogy tortából megformázni. Na nem is Szamos a nevem, az is igaz:)

sz21

sz22

sz23

sz24

sz25

sz26

sz10

sz34

sz35

Ezek után még végigjárhattam az üzem többi részét is, ahol a legkülönfélébb bonbonok, trüffelek, torták, kávé mellé való kekszek és isteni sütemények készülnek, óriási mennyiségben, nagyon alapos, dolgos kezek által. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen mennyiség mellett még a mai napig minden, az utolsó kis rózsalevél is kézzel készül, pedig de. És még volt erejük mosolyogni és jókedvűen elbeszélgetni velem. Hát ilyen ez a Szamos üzem: jó hangulatú, ügyes kezű profik, fantasztikus finomságok.

sz32

sz33

Puffin-álom

Azt olvastam ma egy csomó helyen, hogy boldogság nap van, amiről fogalmam sincs, hogy mi, de akkor most mondom, hogy nagyon boldog vagyok, mert valóra válik egy óriási álmom. Májusban New Yorkba utazok 9 napra. (Közvetve) a blognak köszönhetően elmehetek egy kvázi tanulmányútra.

Volt már live blog Londonból is, annak nagyon nagy sikere volt, úgyhogy azt tervezem, hogy erről az útról is fogok írni. Szóval ha érdekelnek Titeket az előkészületek, érdekességek, no és persze majd maga az út, akkor gyertek majd vissza.

Ez volt az első hely, amit felírtam a listára:

food100408_6_560

 

Mini nyaralás

Ha minden jól megy, amikor ezt olvassátok, már repülőn ülünk, végre eljött ugyanis a nyaralás ideje. Mivel Brúnóka már túl van az első külföldi útján, most kapaszkodj, eltöltöttünk 2 teljes napot az egy négyzetkilométerre jutó Sissi-nippek fővárosában (igen, Bécsben), és mert tökéletes útitársnak bizonyult, ezért most kicsit messzebbre megyünk, amiben nem is a távolság a lényeg, hanem, hogy megreptetjük a picit. Születésétől trenírozva van a repülésre, az ágya felett a komplett állatkert mellett néhány repcsimatrica is őrzi az álmát és tokeletesen utanozza a repulok hangjat es mozdulatait, ugyhogy epp itt volt mar az ideje ennek az utazasnak.

Ha lesz kedvem es ihletem, akkor talan liveblog is lesz, majd nezzetek vissza.

A free wifi legyen velunk!

 IMG_6892

5 balatoni tipp

Guruljon az élet Világbüfé Balatonfüred és Csopak között: bringásoknak és nem bringásoknak Csopak felé haladva a 71-es főút jobb oldalán. Egyszerű túlélő kaják és jó édes limonádék, panoráma a Balatonra, jópofa tulajok. Nem a kaja miatt érdemes, hanem mert hangulatos, jó kis chillout hely.

Arácsi cukrászda: Nyilván van a Karolina, ami gyönyörű, ahol a pincérek udvariasak, isteni sütik vannak, csak vigyázni kell, mert bazi nagyok az adagok. Ilyenkor rengetegen vannak ott, én inkább télen szeretem, akkor elviselhető az embermennyiség. A Bergmann klasszik, állítólag a krémes verhetetlen. Mivel nem vagyok egy krémes expert, így ezt nem tudom, kb életemben 2x ha ettem krémest. Majd kipróbálom, mert nagyon mondják, hogy az hiperszuper, úgyhogy ki lehet próbálni. Ott is jó sokan szoktak lenni nyáron. Ami viszont a szívem csücske, az az Arácsi cukrászda, na jó, ez így túlzás, konkrétan a tökmagos pogácsa, amit ott lehet kapni, az a szívem csücske. Egyszerűen nincs annyi, amit ne bírnék megenni. Fantasztikusan finom. Pechemre:) 2 utcára van tőlünk, 5 perc séta, úgyhogy ha erre jártok, akkor tudjatok róla, hogy a közelben vagyok:)

balcsi

Albán pékség a balatonarácsi vasútállomásnál. Pest felől a 71-esen a Balatonfüred tábla utáni első lámpánál kell jobbra fordulni, aztán balra a parkolóba. Van ott egy Coop és mellette egy kis pékség. Ami szuper, az a sós kifli, a sós négyes (ugyanaz, csak más az alakja), a barackos-diós kalács (ld. a képen), és szerdánként a fokhagymás kenyér. Sokan vannak, de korán nyit és későn, este 9-kor zár talán, lehet menni nyugodtan.

+2 nem füredi

Laci Pince csárda: a 71-es útról, Füred felől ha megyünk, Balatonudvariban jobbra kell majd felmenni. Gyönyörű a kilátás, finom és friss az étel. Itt is emberes adagok vannak, nem biztos, hogy sok fogás elfér. (Hálistennek) nincs rütyütyü nótazene, azt mesélte a tulaj, hogy egy visszajáró német pár annyira szeret idejárni, hogy inkább kiteszik az iphone-t az asztalra és arról hallgatják a magyar nótákat, hogy teljesen autentikus legyen nekik az élmény…:)

Szigligeten a Vár alatti fagyizó. Ahogy lejövünk a Várból, ott van egy kávézóban a fagyizó. Amikor mi voltunk, isteni volt a fagyi és óriási adagokat adtak. Nem a szokásos carte d’or választék van.

Ja igen, nemrég nyílt a Biobalaton piac és ott a Malackrumpli Bisztró, állítólag nagyon jó, de még nem voltunk. Szintén tesztelésre vár a Manézs Bisztró, a Kredenc Borbisztró és mellette a megújult Kedves cukrászda. A Balaton étteremben is jókat ettünk néha, közvetlenül a Tagore mellett és ha kaját kell rendelni, akkor itt Füreden a Giorgi Pizzériától szoktunk rendelni. Általában Giorgi burgert, az elég kiadós, és ha nem égetik meg a tésztáját, akkor jó is nagyon:)

Pöttyös túró rudi - gyárlátogatás

Mivel Balatonfüreden és környékén viszonylag kevés – kb. 2 – gasztroevent van egy évben, egészen felvillanyozott ez a meghívás, gondoltam, most aztán bepótolok minden kihagyott rendezvényt és megspórolt utazást, kerül amibe kerül, én elmegyek ebbe a gyárba. De hát hogyne mentem volna, elvégre a túró rudi gyárba hívtak. Akkor is, ha innen nézve a világ végén van. Nyilván egy alufelni gyártó üzembe nem mentem volna, de a túró rudi gyárba? Hát hogyne már. Főleg, hogy 10-ből legalább 4 olvasóm a túró rudi torták miatt szeret. Ugye, hogy Te is. Mondtam én:) Már csak miattatok is el kellett mennem erre a tanulmányútra, így erőt vettem magamon és tényleg átszeltem az országot ezért a túráért, ahogy erről itt már akkor, egy héttel ezelőtt élőben is blogoltam.

Az üzem kívülről csak diszkréten pöttyös, de legalábbis nem csíkos:), belül aztán klasszik üzemépület, pöti étkezde, akarom mondani kantin szigorúan piros pöttyös terítőkkel, függönnyel és békebeli menzahangulattal. Nem sűrűn járnak itt látogatócsoportok, ez azért nem egy turista látványosság, bár biztos vagyok benne, hogy sok gyerek jönne inkább ide osztálykirándulásra, mint hogy 3 éven belül ötödszörre is megnézze az egri várfalat. (been there, done that) Erre nyilván nincs lehetőség, szigorú élelmiszerbiztonsági előírások vannak és nagy elővigyázatosság, nem lehet csak úgy ki-be járkálni.

Ha viszont protkósként bejutottunk, akkor végigmentünk az egész gyártási folyamaton. Tejből túró, túróból rudi, rudiból csomagolt rudi. Röviden ennyi a folyamat, no big deal:) Na persze, leírni könnyű:) Mindez óriási nagy volumenben, de hát valahogy elő kellett állítani azt az 5 milliárd rudit, amit az elmúlt 45 évben legyártottak. Kispályásan ezt nem lehet.

Mindig is imádtam a “hogyan készült” sorozatokból a futószalagos gyártósorokat, ahogy beraknak egy képet a gép alá és puzzle lesz belőle például, (igen tudom, lehetne izgalmasabb is az életem:), szóval ezek után nyilván ez a része tetszett a legjobban a gyártásnak. Nem mintha túró rudi torták jönnének a szalagon, de akkor is, hihetetlen jól néz ki, ahogy jönnek sorban a kis rudik, sorakoznak, aztán kapják a csokiadagot, dermednek, aztán spuri a csomagolószakaszra és nemsokára már dobozban várják a raklapos utazást. Közben persze ellenőrzik sokszor, méret, íz, zsírtartalom és még sok-sok szempontból, de hát ilyen ez a rudibusiness.

Imádtam én már sörgyárban is időzgetni, pedig sört egyáltalán nem iszok, de ez a rudigyár, hát ez tényleg nagyon kellemes kis üzem volt. Nem esett rosszul a csokiillat, bevallom őszintén, elszippantgattam volna ott a levegőt hosszabban is, pláne, hogy a bendőm is rendben volt, mert minden folyamat után megkóstolhattuk a rudit. Teljesen más az íze egyébként akkor, amikor lejön a gyártósorról. Az még a “márezsemolyanmintrégen” típusú nyafogóknak is ízlene:)

Nagy gyár, sok ember: több mint 200 fő dolgozik a rudigyárban, ahol, vigyázz, spoiler: egyértelműen a csomagolószakaszon van a legjobb hangulat, a futószalagos-laboratóriumos-túróelőállítós termekben csak a gépek kattognak szinte, a csomagolásnál viszont már barátságos a hangulat. Ha jelentkeznék munkára, biztos oda kéretném magam:) Vagy lennék én a főkóstoló mondjuk. Vagy a potyázó. Vagy ilyesmi. A 45 év az olyan sok, hogy bőven nem éltem még a nyitáskor, sőt, az első párszázezer darab legyártásán is már rég túl voltak, mire én egyáltalán megszülettem, ehhez képest pláne, de önmagában is hihetetlen, hogy van egy valaki, aki 42 éve dolgozik már a gyárban. 42. Jó sok, ugye? Intézmény. Mr. Túró rudi. Történt egysmás azért 71 óta…Cserébe szerény, csendes, őrzi a rudikat és figyel nagyon, de nem nyilatkozik a tv-nek. Egy mondatot sem. Meg is értem, én sem nyilatkoznék:)

A túró rudi egyébként eredetileg túró mignon volt, amit tejipari szakemberek egy moszkvai tanulmányút után találtak ki és fejlesztették több mint 10 éven át. Lehet, hogy ha akkor olyan lett volna a felállás, hogy Amerikába mentek volna tanulmányútra, akkor most nem túró rudit majszolgatnánk, hanem marshmallowt tartanánk a tűzbe, vagy oreo kekszet ropogtatnánk, de ez már nem derül ki sosem.

Hálistennek hamar rájöttek, hogy ez a mignon nem túl jó név, és átkeresztelték túró rudira, aminek a reklámozását kapásból be is tiltották, merthogy “erkölcstelen”. Haha, erkölcstelen, hello 60-as évek. Először amúgy Budapesten kezdték a gyártást, és csak amikor kinőtték a budapesti üzemet, akkor települtek át előbb Nyíregyházára, majd mai helyére, Mátészalkára.

A csomagolás és a név is telitalálat lett, így szépen lassan bekúszott a hétköznapokba a túró rudi, 91-re már 1 millárd darabot gyártottak. A marketinggépezet remekül megy, még jobban fut a rudiszekér a 90-es évek óta, bővült is a kínálat, van már sok ízesített rudi, guru és bonbon is, de még mindig a natúr, étcsokis a legmenőbb. De csak itthon. Bármennyire is szerették volna, külföldön lábat vetni nem sikerült. Hiába próbálkoztak újra és újra, egyszerűen nem megy máshol a túró rudi. Csak a külföldön élő magyarok ennék szívesen, de nekik meg kiviszik a rokonok. Már ha marad az út végére..:)

Több kép itt, a facebookon.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!