Csak a Puffin

Császármorzsa és (majdnem) lila tehenek: ebéd Marcel Hirscherrel

Mi egy olyan család vagyunk, ahol kb. októbertől márciusig tart a síszezon, na nem azért mert egyfolytában síelünk – jó is lenne – hanem mert szinte minden hétvégére jut egy síverseny a TV-ben, ami nálunk a téli hétvégéknek legalább annyira része, mint egy jó forró kakaó. Nem ülünk a TV előtt egész délelőtt, de ha jönnek a “nagyok”, akkor nézzük, drukkolunk, és hitetlenkedünk, hogy hogy bírják ezt a tempót. Van annak egy hangulata, aki szereti a síelést, biztosan tudja, miről beszélek. Ismerjük a legjobbakat, az utóbbi 10-15 év nagyágyúinak nevét bármikor felismerném egy vetélkedőben: Aksel Lund Svindal, Bode Miller, Ted Ligety vagy épp Hermann Maier része a téli hétvégéinknek. Nem tudok időeredményeket és világkupa győzelmeket felsorolni, de ismerem őket, tudom, mit csinálnak:)

photo-collage (12)

Így amikor nemrég találkozhattam Marcel Hirscherrel, a világ jelenlegi egyik legjobb, ha nem A legjobb alpesi síelőjével, akkor azért eléggé boldog voltam. Egy Salzburg melletti kis alpesi faluból, Annaberg-Lungötz-ből származik, és ott szervezett egy túrát július végén, amire én is meghívást kaptam egy salzburgi hétvégével kiegészítve. Salzburg az egyik kedvenc városom, úgyhogy már jól indult a dolog, ráadásul gyönyörű idő is volt aznap, így nagy lelkesedéssel indultam útnak.

 

photo-collage (14)

A Stuhlalm nevű házikóhoz másztunk fel, ahol Hirscher is rengeteg időt töltött gyerekkorában (is) – akkor ugyanis a szüleié volt ez a kis alpesi kuckó. A túra után várt minket a Brettljause, amit magyarul azt hiszem, paraszttálnak nevezhetünk. Sajtok, sonkák, kolbász, zöldségek és hozzá egy kis köménymagos kenyér volt a nagy tálon. Leöblítettük egy kis almdudlerrel, majd pedig következett a császármorzsa, ami gyakorlatilag életem legjobb császármorzsája volt. Fahéjas almakompóttal kínálták, és hát egyszerűen hibátlan volt.

Így készült:

Közben persze beszélgethettünk is Marcel Hirscherrel, aki egy nagyon barátságos, szerény, kedves ember, olyan, mint a “szomszéd fiú”, csak éppen ő nem a szomszéd fiú, hanem az egyik legjobb síelő a világon. Itt nőtt fel egyébként Annabergben, ahol a szülei egy sísuliban oktatók. Mint az alpesi gyerekek többsége, ő is a sípályákon töltötte a téli délutánokat, és ha már olyan jól ment neki a síelés, elindult versenyeken is. És ha már elindult a versenyeken, akkor többségüket meg is nyerte, így egyre intenzívebben és többet edzett és versenyzett, míg végül 2012-ben megnyerte az összetett világkupát.

mh05

Ahogy mondta, már az a győzelem messze meghaladta mindazt, amiről valaha álmodozott, de a sikerszériája tovább folytatódott: még négyszer sikerült győznie, ami még soha senki másnak nem sikerült: ő az első férfi alpesi síelő, aki zsinórban 5 összetett világkupa győzelmet szerzett. És még mindig csak 27 éves. A szezon utáni pihenésnek vége, most kezdi a felkészülést a szezonra, szeptember vége felé már hó is lesz, így élesben is megkezdődhet az edzés. Azt mondja, ha most abbahagyná, akkor is maximálisan elégedett lenne, de persze még nem hagyja abba, szeret síelni, jól érzi magát, szereti azt a közeget, úgyhogy amíg jól esik neki, folytatja.

photo-collage (15)

Hogy milyen jó fej volt Marcel Hirscher, arról még fogok mesélni, és arról, hogy mi-mindent láttam Salzburgban szintén, de most azzal zárnám a kis beszámolómat, hogy elmondjam: ha tehetitek, menjetek el egyszer (vagy többször) Ausztriába nyáron (is). Annyira szép, olyan gyönyörűek a hegyek, hogy egyszerűen nem lehet betelni vele. Ezek a kis alpesi falvak tényleg olyanok, mint a képeslapok. Csodás hegyek, egy hütte, fantasztikus panoráma és tehenek, tehenek és tehenek. Mintha direkt rakták volna őket oda, hogy tényleg olyan legyen, ahogy azt a lila tehenes képekről, videókból elképzeljük, pedig nem díszlet, higgyétek el. Menjetek el, nézzétek meg a saját szemetekkel is!

csaszarmorzsa

Tarcal, bor, wellness - 24 órába zárva

Aki Debrecenben (és környékén) nőtt fel és járt iskolába, iskolás évei végére legalább kétszer járt Tokaj környékén. A 80-as-90-es évek “hova menjünk osztálykirándulásra” kérdésére ugyanis (kis túlzással) három lehetséges válasz volt: 1, Egerbe, 2, Sárospatakra, 3, Nyíregyházára. Nagyjából ezeket rotáltuk aztán gimnáziumban is, így érettségire tényleg legalább kétszer jártunk már minden említett helyen, és valahogy akárhova is mentünk, mindig útba ejtettük Tokajt, ahol az osztályfőnök elmondhatta, hogy “Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél” – ugye tudjátok, gyerekek?:)

Na én pont ilyen debreceni iskolás voltam, így kb. 25 éve járhattam először a tokaji borvidéken, majd aztán évekkel később (na jó, legalább 15 évvel később) újra rákerült a kirándulási listáinkra, mivel a régi gimis barátok közül többen is pont úgy döntöttek, hogy Tokaj környékén fognak borászkodni, mi meg pont úgy gondoltuk, hogy jó lenne kóstolgatni 1-2 finom bort náluk. Naná, hát hol máshol?!:) Akkor aztán már felnőtt fejjel újra rájöttünk, hogy Tokaj szép, Tokaj jó, és Tokajt szeretjük, így amikor két hete elmehettem egy klassz tarcali “tanulmányútnak” álcázott kirándulásra, hát hogy is mondjam, eléggé örültem.

0101eee

Péntek délben érkeztünk meg a csúcsszuper Andrássy Rezidenciára (Andrássy Rezidencia Wine & Spa*****), az ötcsillagos gyönyörű hotelbe Tarcal központjában. Egyből körbevezetett minket a szállodában a nagyon kedves szállodaigazgató és csapata, így villámgyorsan el is húzták előttünk a mézesmadzagot a klassz wellness-részleggel, a hangulatos szivarszobával, na és nagy kedvencemmel, az átriumos télikerttel. Nagyjából itt jött el az a pillanat, amikor éreztem, hogy túl rövid lesz ez a kirándulás, és igazán nem bánnám, ha maradhatnánk 4-5 napot. Pedig akkor még nem is láttam a szobát! Szép, elegáns és kényelmes, ahol még kb. unatkozni is jó lehet:) Na nem mintha ismerném az unatkozás intézményét, de tényleg jó lehet itt pihengetni, feltöltődni. A két kis welcome-macaronra én most épphogy csak ránéztem, de már indulnom is kellett ebédelni.      

0101 aaaa

A szállodában lévő Eszencia étteremben egy remek ebédet kaptunk: vargánya cappuccino tejhabbal, borjúszűz vajas tésztában sütve mustármártással és fokhagymás répával, és a végére máktorta szilvaöntettel és vaníliafagyival. Pont ideális mennyiség ahhoz, hogy jól is lakj, de maradjon hely a borozgatásnak, vacsorának, wellnessnek és mindennek, amit aznapra még terveztél. A mi programunkban konkrétan épp a wellness rész következett. VinoSense Vörös szőlő masszázs, medencézés és barlangfürdő – nem gyenge program egy péntek délutánra:)

És még nem volt vége a napnak! Irány a Kikelet-pince, Berecz Stéphanie borászata, ami kb. 5 perc sétára van a szállodától (ahogy valószínűleg minden csak kb. 5 perc sétára van a szállodától – erre mondják angolosan, hogy “good location” és már repül is a 10 pont a bookingon:) Szóval ott tartottunk, hogy Kikelet és Berecz Stéphanie. Nem először hallottam már a borászatról beszélni Stéphanie-t, de minden alkalommal megállapítom, hogy imádom hallgatni a történetét:) A nagyon kis helyes francia akcentus, a lelkesedés, és úgy általában ez az egész történet olyan inspiráló, hogy te is úgy érzed, hogy talán mégsem olyan lehetetlen ötlet azon gondolkodni, tudnál-e boldogulni egy kis osztrák alpesi faluban, vagy egy spanyol szigeten, ha épp ott akarnád megvalósítani világmegváltó terveidet.

0101ddd

Stéphanie lelkes, tele van ötletekkel, szereti Tarcalt, szereti Tokajt és láthatóan nagyon jól érzi itt magát, és akkor a borokról még nem is beszéltünk:) Pedig kóstoltunk, naná, hogy kóstoltunk. Pezsgővel startoltunk, aztán jöttek szépen sorban a borászat büszkeségei, furmint, hárslevelű, szamorodni, és sok-sok klassz történet – már tényleg csak azt várod közben, hogy betoppan kicsit kopott, kicsit szakadt kék kertésznadrágban és szalmakalapban Depardieu, és letesz az asztalra egy nagy tál olívabogyót, amit épp most szedett a kertben a fáról. Depardieu nem jött, mi viszont mentünk, vissza a szállodába, ahol várt ránk a vacsora.

  • Mangalica rilette lilahagyma lekvárral – Chateau Dereszla Tokaji Dry 2014
  • Fácánleves húsos raviolival és zöldségekkel
  • Fogas filé grillezett királyrákkal, medvehagyma mártással, tagliatellével – Hétszőlő Bistro Furmint 2012
  • Rosé kacsamell fügeraguval és gombás rizottóval – Erzsébet Muscat Lunée 2013
  • Sajttorta eperöntettel – Royal Tokaji Cuvée 20140101 bbb

Nagy kedvencem volt a rilette  (balzsamecetes) lilahagyma lekvárral, és a rosé kacsamell fügeraguval, de egyébként minden fogással teljesen elégedettek voltunk. A ravioli pont tökéletes volt, a zöldségek szuper roppanósak a levesben, a medvehagymamártás jól passzolt a tagliatelléhez és a fogashoz, a sajttorta pici volt, de pont ideális zárás.

Az estét aztán a télikert teraszán töltöttük, mi kint a levegőn, de a vendégek többsége bent, a fedett részen. Kártyázgattak, iszogattak, beszélgettek – ha több napig maradtunk volna, legszívesebben én is ott pihegtem volna minden szabadidőmben.

Másnap délelőtt a bőséges reggeli után “piacoztunk” egy kicsit. Tokaj-Hegyalján ugyanis évek óta hagyomány, hogy havonta egyszer rendeznek egy piacnapot, ahol a környék kézműves termelői kínálják termékeiket. Mi most egy kis ízelítőt kaptunk a piacból, néhány termelő ugyanis házhoz jött, és a szálloda egyik termében minipiacot tartott nekünk. Itt volt az Ízes Örömest lekvár 15-20 féle különleges lekvárral, a bodrogkeresztúri Tokaji Borecet manufaktúra, többek között nagy kedvencemmel, a málnás borecettel. A szörpöket, lekvárokat készítő Csicsőrke manufaktúra, a Zempléni Sajt manufaktúra, és a Vizsolyi Mézmúzeum is.

Zárásként felsétáltunk a Tarcal felett magasodó Áldó Krisztus szoborhoz, ahonnan szép a kilátás a környékre, és a domb túloldalán lévő bányatóra. A kirándulást az Első mádi Borház éttermében zártuk.

0101ccc

Egy síelés gasztronómiája

Írtam már a Via Culináriáról, írtam már a programokról, írtam a legcukibb péksuliról, csak épp azt nem mutattam még meg, hogy mi mindent ettünk ezalatt a 4 nap alatt. Volt minden: bécsi szelet (Wiener Schnitzel), császármorzsa (Kaiserschmarrn), palacsintatésztás leves (Frittatensuppe), Wurst és perec, Sacher torta és almás rétes (Apfelstrudel), knédli és gőzgombóc (Germknödel) na és a piroghoz hasonló töltött tészta. Éhesek nem voltunk, az egyszer biztos:) Hamarosan hozok 1-2 klasszik receptet is ezek közül, addig pedig beszéljenek a képek.

gasztro 0001

gasztro 0002

gasztro 0003

gasztro 0004

gasztro 0005

gasztro 0006

Az útra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

Via Culinaria - faldfelSalzburgot

Előre mondom, hogy – egyelőre – még nem jártam végig ezt a sok helyszínt, de remélem, hamarosan erre is sor kerül, szóval ez csak egy kis hangulatbahozó szösszenet, mert szerintem nagyon jól ki van találva. Szóval, Salzburg tartomány találmánya a Via Culinaria kiadvány, amiben összeszedték a helyi jellegzetességeket, finomságokat előállító kézműves termelőket, legnívósabb éttermeket, színvonalas fogadókat, hüttéket, magyarul a legjobb gasztro helyeket a tartományban.

viaculinaria02

©SalzburgerLand

Elmehetsz sajtot kóstolni a sajtos bácsihoz, megkóstolhatod a helyi fogásokat egy alpesi kunyhóban és ehetsz egy Michelin-csillagos étteremben is – minden benne van a gyűjteményben. Több, mint 200 helyszín van a csodakönyvben, csak az nem talál benne magának valót, aki nem akar. A Via Culinaria “arca” egyébként Eckart Witzigmann, akit a Gault Millau “az évszázad séfjének” nevezett.

viaculinaria01

©SalzburgerLand

Hét tematikus gyűjtemény van, de ezek igazából csak támpontok, nem muszáj végigmenni, mindenki szabadon szerkesztheti össze a programját. Az ínyencek, az édesszájúak, a halkedvelők, a “húst hússal” hívei, a hütterajongók, a sajtimádók (milyen jó szó már az, hogy “cheese freaks”:), és a sör- és pálinkabarátok a 7 fő célcsoport, ami lássuk be, így együtt tulajdonképpen a “mindenki”:) Minden témához van 20-30 cím/tipp/helyszín. Ha tehát valaki a sajtokért van oda, akkor végigjárhatja az összes sajtos helyet Salzburg tartományban, de persze lehet kombinálni is, csinálhatunk olyan programot is, amiben van 1 sajtos, 1 édességes, 2 halas és 3 sörös helyszín. Nincsenek szervezett túrák, ez inkább egy kis gasztro útikönyv, ami alapján mindenki kedve szerint válogathat a programokból.

viaculinaria03

©SalzburgerLand

Figyeljetek, számok jönnek: a listán 76 többcsillagos étterem, 21 alpesi legelő és falusi gazdaság, 16 cukrászda, cukrászüzem és kávéház, 9 sörfőzde, 6 pálinkafőzde, 35 élelmiszergyártó és sok-sok hagyományos regionális konyhát vezető salzburgi fogadó szerepel. Tanulhatunk adventi sütiket készíteni, jelentkezhetünk sztárséfek workshopjaira, vagy megkóstolhatjuk 1-1 mesterszakács fogásait akár a hüttékben is. Már készül a 8. témakör, amelyben gyógynövényekkel kapcsolatos helyszínek szerepelnek majd, hamarosan ez is bekerül majd a kiadványba.

viaculinaria04

 ©SalzburgerLand

A kisokost az itt található email címen keresztül lehet – többek között – beszerezni, utazás előtt, vagy ha már ott vagytok, a nyaralás/telelés elején érdemes beszerezni és aztán válogatni a jobbnál jobb helyek közül. Ilyenkor télen szerintem a hüttés válogatást érdemes célba venni, tavasszal-nyáron meg az összes többit. Na akkor ott találkozunk!:)

Ez pedig itt a végére egy kis video.

Álom alpesi kivitelben - péksuli a hegyek között

Ígértem, hogy írok Nektek az egyik legjobb extra programról, amit a síelés alatt szerveztek nekünk, így hát eljött az idő és tényleg írok róla. Egyik este beültünk a kisbuszunkba Raurisban és szakadó hóesésben mentünk-mentünk és mentünk, főleg hegynek fel, kanyargós utakon, olyan helyeken, ahol kb. ember nem járt, míg végül eljutottunk a célállomásra. A hó még mindig szakadt és ahogy kiszálltunk, ott volt előttünk egy olyan igazi régi nagy alpesi ház. Mint a képeslapokon, tudod. Láttam én már ilyet Svájcban, már akkor is nagyon tetszett, de azért itt, esti fények között a szakadó hóesésben, ha lehet még cukibb volt az egész. Ott fogadott minket Roswitha Huber, aki gyorsan elmondta, hogy ő bizony itt péksulit üzemeltet és ha már így kint voltunk, gyorsan meg is mutatta a kinti kemencéjét, ami pont elég volt ahhoz, hogy átfázzunk, így még 100x jobban esett, mikor bementünk és leterített minket a nagy kályhahőség és a hihetetlenül hangulatos étkező. Pont olyan, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ilyet utánozni, szerkeszteni nem lehet, ez úgy autentikus, hogy tényleg az. Nem azért, mert öszevásárolta a vaterán az összes “vintage” jelzőjű tárgyat, hanem mert tényleg így van berendezve és nincs agyon designolva:)

roswitha

Kalchkendl2

A kis indító pálesz után már totyogtunk is át a konyhába, ami meg aztán tényleg a kánaán volt az ilyen magamfajta gasztrománoknak. Roswitha, a 60-as házigazda már kutyulta is a kutyulnivalót és közben elmesélte a történetét. A ház maga 400(!!) éves, kb. 60 éve a családjáé és 20 éve kezdte a péksulit. Tanárnő volt – amire 10 perc ismeretség után nagy tétben mertem volna fogadni, annyira jó kis tanárnéni típus:) – szóval, tanárnő volt és egyszer csak gondolt egyet, hogy mi lenne, ha kenyérsütést tanítana. Gyerekeknek, felnőtteknek, aki szeretne, annak. Évekig a tanítás mellett csinálta, majd kb. 8-9 évvel az indulás után hagyta abba az iskolai munkát és csinálja azóta “főállásban” ezt a sütőiskolát. Közben filmet forgattak róla, bejárta a fél világot és a helyi kenyérsütési szokásokat, recepteket “kutatta”, amiből aztán egy szép kis könyv is kikerekedett.

roswitha41

A neve is az egyébként, hogy “Iskola a hegyen”, és tényleg: a fotókon láttuk, hogy néz ki a házikó fényes nappal, tavaszi/nyári fényekben… Hát az ilyen helyeken szoktak filmet forgatni na. Fogadok, hogy, ha nagyon koncentrálunk, itt-ott egy kis Heidit is felfedezhetünk.

481295_10151341449688786_1291619970_n

 

Mi protekciósok voltunk, így télen is bemehettünk, de egyébként ilyenkor nincsenek tanfolyamok: tavasztól őszig tart a szezon, akkor viszont van bőven lehetőség a kenyérsütésre. Az egy napos tanfolyamok 80 euróba kerülnek, ez azt jelenti, hogy ilyenkor 10-től 4-ig megy a sütés, pékügyi okosodás, közben meg is ebédel a nép, és így kompletten kb. a magyar főzőiskolák áraihoz hasonló az ár.  Vannak több napos kurzusok is, ilyenkor aztán ott is lehet akár aludni, mert van néhány egyszerű vendégszoba is, mert miért ne lenne egy ilyen tökéletes kis alpesi házban, ugye?:) Szóval, ha épp Salzburgban, vagy a környéken nyaraltok, túráztok, bicikliztek, pancsoltok a tóban, akkor érdemes beiktatni egy ilyen napot, biztos vagyok benne, hogy nagy élmény lesz.

(Itt találjátok egyébként az iskola honlapját.)

 

resizedimage367281-auenwinterweb

(A képek forrása: saját “archívum”:), Roswitha honlapja és hivatalos kép Raurisertal turista irodájától.

Az útra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

Live blog 04

Utolsó nap, szinte már csak a hazautazásra szánva, aztán meg mi kerekedett ki belőle…huh, fantasztikus volt. A programban szerepelt ez a délelőtti szánkózós valami kezdettől fogva, de mióta tudtuk, hogy az út visszafele is 10 órás lesz, egy picit azért eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha inkább skippelnénk a programot és indulnánk reggel haza. Mekkora hiba lett volna, te jó ég. Ez lett az egész programsorozat legjobbja. Szóval. Pakolás, reggeli jó korán, kicsekkolás, gyülekező. A túravezetőnk már vár, Martin, aki hát hogy is mondjam, a “szemnek kedves”, mosolygós, fiatal, jóvágású National Park ranger, amiről nem tudok nem Maci Lacira gondolni, na nem azért, mert úgy nézett ki, hanem legutóbbi találkozásom a National Park ranger szóval az kb. a Maci Lacira tehető…:)

Elindultunk hát a kisbusszal, csupa hó minden, elvégre már vagy két napja esik a hó, és hát gyönyörű minden, mint a mesében. Pedig ez még semmi nem volt, ahhoz képest, ami várt ránk. Mentünk-mentünk és kezdett gyanús lenni, hogy a völgy vége felé tartunk és valóban, ez egy “zsákutcás” völgy, magyarul van egy pont, ahonnan már nem lehet tovább menni. Egy idő után aztán csak megálltunk és átszálltunk egy másik járgányra: egy dzsip által húzott szánra. Jól betakaróztunk és robogtunk is tovább egy olyan erdei úton, ahova autókat egyébként már nem engednek be. Csupa hó minden, már ez elég lett volna, de itt persze még nem volt vége. Kiszálltunk és felcsatoltuk a talpakat. Hótalpak, amit – hálistennek nem a bazinagy síbakancsra, hanem sima – túrabakancsra kell rácsatolni, a sarkad mozog benne, a talpán pedig van egy kis karomszerű valami, így nem tudsz vele elcsúszni. Kaptunk a kezünkbe botot is és indulhatott a túra. Két lehetőség volt: 1, ment tovább az egyenes út, ahol az autó is közlekedett, és 2, volt a mély hó és az erdő hegynek fel, ahol senki nem közlekedett. Hármat találhattok, merre indultunk:) Nyilván nem a sima úton:) Szép libasorban egymás után. Kb. 5 perccel az indulás után persze a kedélyes beszélgetés is abbamaradt, Martin nem cicózott, vitt minket a hegyre fel kb. 20 lépés után, ott meg már nagyon nem volt senki olyan nagy dumás..:)

Így mentünk-mendegéltünk a világ végén az erdőben és hát olyan helyekre vitt minket ez a túra, hogy tényleg elállt a szavunk is. Komolyan, mint a mesében. Csodaszép volt az egész táj ezzel a friss és nagy hóval befedve, ilyet szinte csak rajzfilmekben látni, annyira hihetetlenül gyönyörű volt. Aztán kb. 40-50 perc hegymenet után ráálltunk a normál túraútvonalra, ami egy kellemes kis lankás út volt – jöhettünk volna ezen is egyébként, de akkor nem lett volna akkora az élmény – és innentől már tényleg jutalomjáték volt az egész. El is jutottunk hamar a Sonnblickbasis turistaházhoz, ami a völgy legeslegvégén van és megejtettük a búcsúebédet. Mindenki teljesen odavolt, a társaság már tök jól összeszokott, szóval szuper hangulat volt, jött a búcsúfeles és indulhattunk is “haza”. De azt is hogy! Egy kis szakaszon még elvittek minket autóval, de aztán leszálltunk a kocsiról és szánkóra ültünk. Rendes gyerekszánkóra, amivel aztán kb. 4 km-en keresztül szánkóztunk a kiépített autóúton (ahol nem járnak autók, csak nagyon-nagyon ritkán, mivel le van zárva a normál forgalomtól). Hát ha valami, ez így volt a tökéletes program, komolyan mondom nem tudtam volna jobb zárást.

Ha van lehetőségetek, egyszer menjetek el egy ilyen hótalpas túrára. Snow shoe hiking a neve angolul, itt, a raurisi turistairodában lehet időpontot foglalni – a túra előtt minimum 1 nappal.

Hótalpas túrához minden szükséges infó itt található.

Ez pedig a Hohe Tauern Nemzeti Park honlapja, ha egyéb dolgokra is nyitottak vagytok:)

v001

v002

 

v015

v012

v013

v016

v003

v004

v005

v006

v007

v009

v010

v011

(A képek egy részéért köszönet Zolinak, útitársamnak.)

Az útra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

Live blog 03

Folytatódott a szuper minisíelés, méghozzá Raurisban, a legszebb osztrák kisvárosban, ahol valaha jártam. Gyors reggeli után már robogtunk is a síterephez (Hochalmbahnen), ahol a tulaj fogadott minket és mellénk szegődött az aznapi vezetőnk, egy 60-as síoktató, aki olyan kis hajkoronát viselt, amit bármelyik 80-as évekbeli focista megirigyelt volna. Minden fain volt, felmentünk a hegyre és megkezdtük a pályarendszer “besíelését”. Köd az volt megint bőven, talán még nagyobb is, mint előző nap, de azért elindultunk. Hamar kiderült, hogy elkövettem a legnagyobb hibát, amit rossz időben elkövethet egy síelő: a szállodában felejtettem a síszemüvegemet. Az az egy dolog, amit bérelni nem lehet, így puci szemmel próbáltam síelni, ami nem volt valami nagy ötlet. Pedig a pályák nagyon kellemesek voltak itt, az ilyen magamfajta kocasíelőknek legalábbis igen. Sokszor hangsúlyozták is, hogy ez egy családi övezet, széles, lankás kék pályákkal és tanulópályákkal (15 km kék, 12 km piros, 5 km fekete pálya), ahol a kisgyerekek is megtanulhatnak síelni. Ez tényleg mind igaz, és feltehetően az is, hogy csodálatos a panoráma a hegy tetejéről – ebből azonban semmit nem láttunk, én a harmadik körben már annak is örültem, hogy a szememet ki tudom még nyitni. Mert persze közben a hó is esett, a hóágyúk szórták a havat, szóval ment minden a kis szemeimbe… De legalább így soha többet nem indulok el síszemüveg nélkül. Hab a tortán, hogy Theó, a vezetőnk úgy gondolta, minden pályát meg kell mutatnia, így észre sem vettem és már egy fekete pályára irányított, ahonnan már nem volt visszaút, így életemben először lebotorkáltam egy fekete pályán is, hiszti és esés nélkül:) Így utólag már inkább csak sötétpiros volt az a pálya, de ha egyszer a besorolás feketét mond, akkor legyen fekete és legyen enyém a dicsőség..haha.

A szemem végül ebédnél megpihent: egy cuki kis hegyi hüttében (Waldalm) ebédeltünk, majd kicsi síelés után hazaindultunk. Ekkor aztán megint jöhetett egy kis wellnessezés, a szállodában ugyanis elég szuper kis medence és szauna is van, úgyhogy nyugodtan lehet ejtőzni síelés után/előtt/helyett. És itt még nem volt vége a napnak: elmentünk egy órára lovas szekérrel: volt egy kalapos bácsink, egy szép kis szekerünk, vastag pokrócaink és így jártuk be a várost és még 1-2 környékbeli kisebb települést. Jó hideg volt, kellett a nagy takaró, és a kis felesek sem ártottak, amit félúton kiosztott a vezető bácsink – ki van ez találva na:) A városkák egyébként nagyon szépek így esti fényben, sok helyen karácsonyihoz hasonló világítás van az utcákon, közben esik a hó és kopognak a patkók – igen, pont úgy, mint a mesében. Gyerekekkel nagyon klassz program lehet: csak nekik ne adjatok a felesekből, vigyetek inkább termoszban teát.

Vacsora előtt még találkoztunk a szálloda (Hotel Rauriserhof) tulajdonosaival, akik annyira kedvesek és barátságosak voltak, hogy még a szobaszámok felsorolását is boldogan hallgattad volna tőlük órákig… Komolyan: ha elképzelsz egy alpesi családot, akkor az ilyen. Szép, kockásinges kisgyerekek, cuki szülők “modern” népviseletben és úgy az ujjuk köré csavarnak, hogy legszívesebben már foglalnád is a következő utazást ide, hozzájuk, vagy ha az nem megy, hazavinnéd őket, hogy felvidítsanak, ha rossz kedved van. A vacsora is jó volt – elegáns étterem, kedves kiszolgálás, finom, kis huncutsággal megspékelt ételek.

Ez volt az utolsó esténk, így páran úgy döntöttünk, hogy megnézzük, milyen az éjszakai élet Raurisban. Annyit elárulhatok, hogy kisebb volt az izgalomfaktor a hazatéréssel kapcsolatban, mint New Yorkban, amikor azért eléggé kapkodtuk a lábunkat a kihalt aluljárókban éjfél körül…A mesevárosban továbbra is szakadt a hó, sehol egy lélek, még akár messzebb is elsétáltam volna egy szórakozó helyért, de végül egész közel találtunk egy “lokált”, így bevetettük magunkat a raurisi fiatalok közé. Belépő persze nem volt, ez csak egy kisebb kocsma volt, ahol – mivel az üdülők nagyrészt kisgyerekes családok, bulizáshoz még kicsi gyerekekkel – főleg az itt dolgozó külföldiek gyülekeztek szombat este egy kis kikapcsolódásra. Szól a zene, megy a sport a tv-ben és lehet iszogatni. Aztán persze az elfogyasztott itóka mennyiségétől függően egyesek táncoltak is, mások csak úgy tettek, mintha táncolnának, és voltak, akik nem is próbálkoztak. Ha a zene egy kicsivel jobb lett volna, még tovább is maradtunk volna, de így is kitartottunk majdnem kettőig, majd szép kis csendes havazásban hazasétáltunk. Akkor derült ki, hogy a szállodát bizony bezárják éjszaka, a recepciós meg mély álomba szenderülhetett egy hátsó szobában, ami nem is csoda, elvégre tényleg nem sok bulizni vágyó fiatal jár ide, ahol a társalgóban akárhányszor arra jártunk, mindig volt egy földön hancúrozó, vagy épp puzzle-öket kirakó kisgyerek. Ajtó zárva, kulcs nuku, kicsit körbejártuk a szállodát, hogy nincs-e valami más bejutási lehetőség, de nem volt, így az egyik otthonmaradó útitársunkat riasztottuk, hogy jöjjön le és nyissa ki nekünk az ajtót… És igen, ezek után még szóba állt velünk másnap is:)

Raurisertal honlapja sok-sok infóval.

A raurisi síterep térképe, árak és sok hasznos info.

A lovastúráról pedig itt vannak az infók. 

És akkor nézegessétek a fotókat:

r001

r003

r006

r010

r011

r012

 

Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.

Live blog 02

Hirtelen már a második napnak is vége, rohan az idő, hm? Hát ma sem aludtunk délig, de kell is ez a szoros program, hogy mindenre jusson idő. Búcsút vettünk az 50 négyzetméteres szobáktól és már mentünk is síelni. A csapat fele sítúrázni, mi pedig hárman síelni. Kedélyesen fel is mentünk a hegy tetejére, a baj csak az volt, hogy óriási köd volt. De nagyon nagy. Nem lehetett látni semmit, és ez még a finomabb fogalmazás, élőben cifrábban mondanám, azt elhihetitek. Szóval semmit. Vadidegen pályák, zéró helyismeret – én meg már néha képes vagyok megfontolt döntéseket hozni, igy kis mérlegelés után úgy döntöttem, nem indulok el. A két pajtásom azért lecsúszott és hamarosan jöttek is vissza és azt mondták, menjek nyugodtan, nem olyan vészes. Olyan jól szoktak elsülni az ilyen “hallgatok másra” típusú síeléseim – (ld. a korábbi bejegyzést:) , hogy természetesen most is rábólintottam végül. Lényeg, hogy nagyon következetes vagyok:)

Igazuk volt, tényleg le lehetett menni, pedig tényleg nem lehetett látni szinte semmit.  Ilyen ködben kb. az utcára nincs kedved kimenni, nemhogy síelni…De hát valakinek hősködni is kell:) A legjobb az volt, amikor még hó is jött közvetlenül az arcunkba, ami ellen a síszemüveg sem védett, így aztán gyakorlatilag vakon csúsztunk néha. Még szerencse, hogy világbajnoknak születtem, így ilyen helyzetekben sem inog meg alattam a léc… haha. De viccet félretéve, a látási viszonyok borzasztóak, a pályák viszont szuperek voltak. Tényleg. Klassz kis lankás kék-piros-kék pályák, szélesek, kényelmesek és viszonylag hosszúak. A felvonók itt is nagyon profik persze és a pályarendszer is nagyon klassz. Ha erre jártok, akkor Zell am See Schmittenhöhét (27 km kék, 25 km piros, 25 km fekete pálya) keressétek, ez az, ahol ma voltunk. Nézzétek meg ezt is a gleccser előtt-után, kicsit olyan családiasabb az egész. Több helyen is voltak gyerekpályák, játékok és mókás dolgok nekik, szóval simán el lehet ide hozni kicsiket is és ahogy elnéztem tanulócsoportok is gyakorolgattak itt.

Nagy nehezen sikerült eljutnunk a találkozópontig, a Berghotel Restaurantig. Ebédre megint egész finomakat ettünk, ebben az egyébként nagyon kis hangulatos étteremben. A tegnapi Gipfel Restauranthoz képest ez sokkal hüttésebb volt: fa bútorok, old school stilus, szemben a tegnapi steril, modern designnal. Bár most hogy így belegondolok, jól volt ez így, az ott a gleccser csúcsára nagyon passzol, itt, a családiasabb pályák világában meg ez volt pont ideális. Volt itt egyébként egy nagyon kedves magyar felszolgáló is , aki annyira közvetlen volt, hogy kb. leültettük volna magunkhoz, ha nem lett volna dolga épp.  A pályákon egyébként nagyon kevés magyar szót hallottunk eddig, tudom, hogy sokaknak számít ez, hát így most már ezt is tudjátok, hogy itt nincs túl sok magyar…

image

Ebéd után még volt egy kis idő síelni, de mikor kijöttünk az étteremből, még rosszabb volt az idő, szerintem kb. 20 méterre lehetett csak ellátni, voltak olyan szakaszok, amikor konkrétan nem látszott tisztán, hogy a pálya lefele megy, vagy felfele…Ilyen időben a magamfajta kevésbé bátor síelő is ügyesebb lesz. Fogalmam sem volt, milyen lejtők jönnek, mentem, ahogy tudtam. Ha láttam volna, lehet, hogy nem mertem volna lemenni… 🙂 Na az a lényeg, hogy hiába igyekeztünk volna még síelni egyet, annyira nem lehetett látni, hogy nem találtuk meg sem a lefele vezető utat, de még a felvonót sem. Így végül lejöttünk a híres-nevezetes Porsche-felvonóval (ami nem azért Porsche, mert úgy néz ki, hanem mert a Porsche tervezte.)

Felültünk a kis buszunkra és indultunk is Raurisba, egy kb. 30 percre lévő pici kis településre. Itt is egy családi tulajdonban lévő 4 csillagos szállodában kaptunk szállást. Hotel Rauriserhof a neve, ez is nagyon szép, kicsit retrósabban elegáns. A szobák itt is nagyok, kényelmesek és remek társalgó van benne igazi kandallóval és roppant kedves személyzettel.

Már szinte henyélésnek számit, de volt majdnem 1 teljes óránk, hogy aztán ismét útnak induljunk. Sötétben indultunk és vagy 20 percen át tepertünk autóval úttalan utakon fel a hegyre, közben még a hó is esni kezdett, szóval jó kis izgis érkezés volt, de nagyon megérte, már most mondom. Egy több száz éves igazi, klasszik alpesi házhoz mentünk, ahol kenyérsütő és más főzőkurzusokat tart a tulajdonos. Erről majd külön is fogok irni – igen, a New York-it sem felejtettem el, tudom, hogy lógok még vele:) – szóval fogok róla írni, azt biztosra vehetitek. Vaaa, szuper volt, na. Nagyon szuper.

Adatok, infók, fotók:

Sítérkép Scmittenhöhe terepéhez itt, sok-sok egyéb infó itt.

Berghotel Schmitten honlapja itt. (Itt egyébként akár szállást is foglalhatunk… Pályaszállás a javából:)

Rauriserhof hotel honlapja itt.

És pár kedvcsináló fotó, hogy lássátok, milyen, amikor nincs óriási köd:)

00001

©SalzburgerLand

00002

©SalzburgerLand

00003

©SalzburgerLand

00004

©SalzburgerLand

00005

©SalzburgerLand

 

Az utazásra a SalzbugerLand Tourismus Gmbh hivott meg.

Live blog 01

Első bejelentkezés élőben.

Kezdjük ott, hogy ideértünk. Ez önmagában is nagy teljesitmény, tekintve, hogy több, mint 10 óra volt az út, de hát ha egyszer szegény buszocska csak 90nel hajthat az autópályán, akkor a 6 órás út 10 órás lesz és kész. Szerencsére jó utitársakkal gyorsan telik az idő. Ahhoz képest, hogy induláskor senkit nem ismertem, még nem értük el a határt, de már többet tudtam a kis ülőtársamról és ő is rólam, mint sok ismerősöm összesen… Na az a lényeg, hogy még a 100 foot journeyt is meg tudtam nézni, ami jó kis film, nézzétek meg Ti is, ha még nem láttátok. Valószinüleg az élmény nagyobb, ha nem egy sonkás szendvicset majszolsz 7 óra ücsörgés után, mig a filmben csodás dolgokat főznek és fantasztikus francia piacokon mászkálnak és vidáman bicikliznek a nyári időben, szóval adjátok meg a módját és még jobb lesz.

Az érkezés tehát pipa, szuper szálloda pipa. Gyönyörű, kb. frissen felújitott szálloda Zell am See közepén, Hotel Stadt Wien, amit egy fiatal házaspár üzemeltet és annak rendje-módja szerint klassz osztrák népviseletben fogadják a vendéget, amiben az az érdekes, hogy itt szinte cuki, de mondjuk Magyarországon egy 4 csillagos szállodában magyar népviseletes 30-as tulajok inkább furák lennének, mint cukik, de hát ez van. A szoba óriási, szép, és ahhoz képest, hogy mondjuk Franciaországban milyen szálláson voltunk egyszer sieléskor ez kb. a királyi lakosztály.  Ott egy ekkora szobában elszállásolnának legalább 10 főt…

image

 

Sokat mondjuk nem dőzsölünk a szobában, elég sűrű a program. Kb. 5 perc pakolás után már indult is a vacsora. Önkiszolgáló étterem a szállodában, jó nagy választékkal. Kb. 15-20 féle saláta, amelyek receptjében valószínűleg hangsúlyosan szerepel az ecet, vagy csak megszaladt épp egy kicsit. Főételből is volt bőven, nagyon kis korrekt választék, vegák, húsevők és kb. mindenki találhat magának valamit, fogadok, hogy még a paleosok is:) Szerencsére desszert is volt, fánkocska vanília sodóval, na meg fagyi. Ez elsőre fura volt, csak néztem, hogy miért esznek a gyerekek fagyit a tél közepén, de aztán csak rábuktunk mi is és utolsó erőnkkel még azt is leszuszakoltuk valahogy. Nem is ártott, mert a szálloda maga egyébként nagyon meleg. Reggel úgy ébredtem, mintha a sivatagban túráztam volna… Ez persze nem rossz, mert annál nincs kellemetlenebb, mint egy egész napos síelés után hideg szobába hazamenni, szóval piros pont a fűtésért, inkább csak szokatlan volt a nagy meleg.

Túl nem aludtuk magunkat, 8 órakor már teljes menetfelszerelésben útra készen álltunk, jöttek is értünk a szervezők, hogy kezdődjön a mai program. Elautóztunk a kapruni gleccserig (13 km kék, 25 km piros, 3 km fekete pálya), pontosabban a felvonóig, ami felvitt minket a hegyre. Fantasztikus felvonók, csodás, hibátlan rendszer, belegondolni is hihetetlen, mi munka lehetett ezeket kitalálni, felépiteni, működtetni. És nem egyet, százat. Bedrótozni a hegyeket, szuper kabinos, üléses felvonókat építeni… Mindig lenyűgöz, akárhányszor látom. Ausztria meg aztán pláne fantasztikus az én kis 80-as években a Magas Tátrán és Bánkúton begyűjtött kósza emlékeim után.

Ezután jött a síelés: szuperbiztos hóhelyzet – amiért a gleccsereket annyira lehet szeretni – klassz pályák, elviselhető embermennyiség és jópofa kiegészítő programok. Van funpark, kijelölt free ride pályák azoknak, akik szívesen síelnek kezeletlen pályákon, de azért mégsem akarják a nyakukat törni – én soha!:) – és vannak itt kis jégkunyhók is. Igen, jégkunyhók: én ilyet még csak tv-ben láttam valamelyik északi országban, ahol konkrétan jégszálloda is volt. Na itt most éppen aludni nem lehet, de van egy kis bár – “lounge”, hogy korrekt legyek – és el lehet ott tölteni egy kis időt, ha meguntad a síelést. Jópofa dolog, ha gyerek lennék, biztos imádnám:) Kár, hogy 2-3 hétig tart egy kunyhó felépítése, így ebbe inkább nem vágok bele, most nem érek rá:)

image

Az idő egyébként tökéletes volt, napsütés, kék ég, gyönyörű fények, pont, mint a képeslapokon, egészen addig, míg esni nem kezdett a hó, mert akkor viszont elég cudar volt..Nyilván pont olyankor megyünk csákányos felvonóval, mert miért is ne fagyjon szét az arcunk, de ez is csak addig zavart, míg nem tudtam, hogy a szívás nem ez, hanem amikor szembeszélben, hegynek fel kell mászni egy meredek emelkedőn, hogy feljuss egy másik felvonóhoz. 50-100 méter lehetett, de köpni-nyelni alig tudtunk utána pár percig.. De ez is megszépült, amikor kiderült, hogy van ennél nagyobb “szívás”:) A hegycsúcson, 3029 méteren van egy zárt folyosó, 300 méter, amin végigmehetsz – közben kiállítást is nézegethetsz – hogy eljuss egy kilátóteraszhoz. Bakancsban, léc nélkül végigbandukoltunk, hálistennek szép is volt épp a kilátás, tényleg gyönyörűen látszanak a hegyek, csak hát közben ez a folyosó marhára lejtett, így visszafele megint hegynek fel kellett másznunk 300 métert teljes sícuccban, ami hogyismondjam, nem volt olyan klassz, főleg, amikor megtudtuk, hogy majdnem olyan kilátás van egy másik kilátóból, ahova egy sima lift felvisz:) Lehetett is itt 1-2 rosszullét, mert több helyen is ki volt írva, hogy csak lassan menj, mert durva szívverésed lehet, ha nem vigyázol… Szóval ha itt jártok a kapruni gleccseren és nem szenvedtek súlyos kilóméterhiányban, akkor szerintem a liftes kilátóba menjetek:) Az én kis korábban fájós combom meg is adta magát ezen a szakaszon, nem lett volna rossz, ha ez nem első nap történik, de van ennek egy előnyös oldala is, majd később elmondom, mi.

Jött aztán az ebéd. Itt fent, 3000 méteren, csodás panorámával. Hát ez azért nagyon frankó volt, mit ne mondjak.  A Gipfel Restaurant ráadásul egy különösen jó étterem, persze milyen is lenne, ha már vették a fáradtságot=pénzt és felépítettek ide egy éttermet, akkor már csak nem fogják porból készíteni a krumplipürét. És nem is. Korrekt választék, nagy adagok és egészen finom ételek, és még kb. 8 féle desszert is volt.

Ezután már csak bekukkantottunk a szintén a hegycsúcson lévő minimoziba – mert az is van, ahol persze nem 2 órás filmeket adnak, csak rövid kis hegyi videókat, ami valószínűleg ebéd utáni ejtőzésre lett kitalálva, és arra pont jó is. Teli bendővel aztán lecsúsztunk és le is mentünk a hegyről, várt minket a következő program. Ekkor viszont a kis combom már eléggé fájdogált, így fájó szívvel, de a holnap délelőtti programról lemondtam. Akkor persze még nem tudtam, hogy miről mondok le pontosan. Sítúra lesz holnap délelőtt, amiről én azt hittem, hogy kis pici léccel, vagy bakancsban kell túrázni valami majdnem sík terepen, de nem, a sítúra nem ez. A sítúra kérlek szépen azt jelenti, hogy rendes, hosszú léccel, rendes síbakancsban – na jó, egy kicsit könnyebb, mint a klasszikus bazinehéz verzió – szóval így mész hegynek fel és túrázol, majd a végén lecsúszol. Hát ez milyen gyilkos dolog.. És ki találta vajon ki s minek:) Mintha háttal futni jó lenne… Persze tudom, hogy nem rólam fogják a túrázók szobrát mintázni, és becsülöm én nagyon az ilyen teljesítményeket, sőt, aki ezt megcsinálja, az kész hős, de akkor is….:) Iszonyú megterhelő lehet, mondták is a szervezők, hogy szakadni fog rólunk – róluk a víz, úgy készüljenek csereruhával. Így végül már annyira nem is sajnálom, hogy nem mertem bevállalni látatlanban sem, így, hogy tudom, mi ez pontosan, mar nem bánom. Valószínűleg kipurcannék:) A 6 fős csapatomból másik 2 ember sem megy, így mi elmegyünk addig síelni. Lefele, nem felfele:)

A program aztán egy óriási wellness központban folytatódott. Tauern Spa a neve és egy hatalmas nagy komplexum szaunával, kinti és benti medencékkel, masszázzsal. Innen aztán már csak a hazamenetel következett, ahol újabb kb. 10 percet töltöttünk az óriásszobában, mert már kezdődött is a vacsora, amit ma kis programocskával is szinesítettek: egy népviseletbe öltözött férfi és fia zenéltek nekünk pár percig, amit a gyerekek kb. tátott szájjal néztek. (mármint nem a mi gyerekeink, itt egyedül vagyok a családból – ha eddig nem derült volna ki.) Holnap újabb nap, innen folytatjuk.

Adatok, címek, fotók: 

Zell am See-Kaprun honlapja magyar nyelven itt.

Sípályák térképe itt, árak, síiskolák, síkölcsönzők és minden egyéb síelős téma itt.

Hotel Stadt Wien (4 csillagos) – Zell am See honlapja itt.

Gipfel Restaurant Kitzsteinhorn honlapja itt.

Tauern Spa honlapja itt.

csm_hotelstadtwien_aussenansicht_sommer01_f7ef15fa1e

stadtwien

stadtwien2

 

(Az első 3 kép a Hotel honlapjáról származik.)

011

008

009

010

 

001

És a gleccserről (Kitzsteinhorn):

007

005

004

003

 

(és egy hivatalos a végére, csak hogy lássátok, ez tényleg Salzburg teteje:)

kaprun 09

Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hivott meg.

Ausztria - Felkészülés

8 nap van az utazásig, 21-én szerdán indulunk és 25-én vasárnap térünk vissza. Annyit tudok egyelőre, hogy 12-en leszünk, busszal megyünk majd Budapestről a célállomásra, én konkrétan 5 másik pajtásommal egyenesen Zell am See Kaprunba. Kis pihi és másnap már indul is a síelés: lesz 1,5 nap síelés itt, Kaprunban, aztán átmegyünk Raurisba és ott is lesz még 1,5 napi síelés, vasárnap délután pedig indulunk haza. Ennyi amit tudok, hogy pontosan hol szállunk meg, az nemsokára kiderül, addig pedig készülök a síelésre és az evésre:)  Most maradjunk a síelésnél, legközelebb beszélünk az evésről.

rauris 01

Mivel lehet egy sítáborra készülni? Hát megnézzük a pályákat és elkezdünk fizikailag is rákészülni. Én nem vagyok egy nagy nyújtó-melegítő típus és hálistennek még nem is volt soha baj, de azt mondják, 30 felett már kár kockáztatni, úgyhogy most rákészülök és egy kicsit elkezdek naponta edzeni, nehogy pont most kapjak majd izomgörcsöt egy roppant kemény kék pályán:) (Apropó, írtátok páran, hogy szívesen olvastok, de nem síeltek, írjak arról is, mi micsoda, mert nem biztos, hogy tudjátok): a pályákat nehézségi fok szerint színek jelölik, a legkönnyebb a zöld, aztán a kék, a piros és a legdurvább a fekete.) Én maximum pirosig megyek, egyszer, kb. a 2. síelős évemben véletlenül elkeveredtünk egy fekete pályára, na azt a hisztit nem kívánom senkinek, szóval szigorúan kék és piros a színem, feketéről inkább visszamászok a hegy tetejére a felvonóhoz és leliftezek…. (ilyen is volt..:)

Na jó, akkor mondom hogy volt. 15-20 év kihagyás után elmentünk síelni – ahogy a múltkor írtam – és hát nem ment túl jól. Többen voltunk, nagy család, a síelők közül én voltam a legbénább. Tény ez na. Eltelt 1 nap, eltelt 2 nap, gyakorolgattam, de csak nem éreztem rá az ízére, gyakorlatilag minden nap volt valami sírás, kiborulás – pedig akkor már 26 voltam és nem szoktam ám minden nehézségen kiborulni, de itt sikerült…Nekem nem ment túl jól, de a többiek szépen “besíelték” a pályákat és úgy gondolták, hogy van egy olyan klassz pálya fentebb, amin már én is biztos le tudnék jönni, meg hát milyen jó lenne együtt, közösen, stb, stb. Biztattak nagyon, hogy menjek át a gyerekpályáról velük erre a nagyobb pályára, mondták szinte kórusban, hogy: “tuti, hogy le tudsz jönni Judit”. Ki tudott volna ennek ellenállni?:) Végül beleegyeztem. Felmentem velük és kedélyesen elindultunk lefele, örültem magamnak, hogy hagytam magam rábeszélni, gondoltam is, milyen kis hülye voltam, hogy csak most jöttem fel, menni fog ez, kezdődhet a közös örömsí. Csakhogy, az első 2-3 kanyar után jött egy olyan “letörés” (meredekebb szakaszocska), amit megláttam és elszállt minden bátorságom. (Azóta tudom, hogy a síelés legalább 40%-ban bátorság kérdése. Gyengébb síelők is lejönnek nehezebb pályákon, ha nem tojnak be és fordítva: közepesen jól síelők nem jönnek le nehezebb pályákon, pedig le tudnának, csak foxosak. (jelen!:)

Szóval inamba szállt a bátorságom, megálltam és mondtam magamban, hogy én itt le nem megyek, mert annak nem lesz jó vége. Közben a többiek már épp lecsúsztak a “letörésen” és az alján vártak engem, hogy menjünk tovább, én meg próbáltam kiabálni, inteni, elmutogatni, hogy “szevasztok, én nem megyek le”, ami alatt azt értettem, hogy “elmentek a fenébe, hogy idehoztatok, miért nem lehetett engem a gyerekpályán hagyni?:)”.

Két választásom volt. Vagy le, vagy fel. A “le “az ugye kiesett, maradt hát a “fel”. Mivel akkor még nem távolodtunk el nagyon a sílifttől, a pálya vége viszont még rém messze volt, úgy döntöttem, hogy még az is jobb és biztonságosabb, ha visszamászok, minthogy én itt továbbmenjek. Lecsatoltam a lécet és elkezdtem hegynek felfele mászni. Gondolhatod, milyen jó érzés volt. Még tinglitangli nyári ruhában és kényelmes túracipőben sem szívesen másztam volna ott fel, nemhogy így! A bazi nehéz síbakancsban, nyakig beöltözve cipeltem hegynek fel a sílécet és botokat és közben nagyon, de nagyon dühös voltam. Ők meg próbáltak engem hívni mobilon, hogy na akkor mi van, hova is megyek most pontosan és hol találkozunk majd, de én olyan mérges voltam, hogy  csak mondogattam a zsebemben csörgő, fel nem vett telefonnak a magamét (“Most bezzeg hívogattok, azt hiszitek felveszem? Biztos nekiállok lecuccolni, kesztyűt le, aztán vissza mindent. Még mit nem!:):)  Nem kellett volna felhozni ide. Most mászhatok fel, nézzétek meg….” és ezt kellemesen cifráztam is persze, míg egyszer csak már nem hívtak többet:) Cserébe tesóm gyorsan lecsúszott a pálya végére és feljött a felvonóval, így mire én visszabandukoltam, addigra már ott várt, hogy megbeszéljük, hány forralt borral fogjuk ezt az esetet túlélni:)

kaprun 07

Na ezért is kell jól felkészülni a térképekkel. Szerencsére minden pályarendszerhez van letölthető térkép, így már itthon, fotelből fel lehet mérni, hogy milyen pályákra számíthatunk, szuperlelkesek a síelés előtti napokban még a webkamerákat is nézegethetik, hogy sokan vannak-e, van-e hó, milyen a pálya – legalábbis gondolom, hogy nem az idei síruha divatot csekkolják…:) Szóval igen, a nagy hegyekben, így Ausztriában is elég komoly pályarendszerek vannak, tehát, ha azt mondom, hogy Kaprunba megyek síelni, akkor az nem azt jelenti, hogy ott van egy pálya és kész. Az azt jelenti, hogy ott van egy komplett pályarendszer, sok-sok pályával, amik aztán érintik is egymást, összekapcsolódnak, elágaznak, megint összekapcsolódnak, stb, stb. Minden pályarendszerhez van egy térkép, amit persze viszünk is magunkkal síeléskor és folyamatosan nézegetjük, hogy mikor, merre, hogyan tovább. Mindig van a csapatban egy-két okoska, aki már 2. nap csak úgy dobálja a pályaszámokat és diktálja az irányt, de hát őket ezért szeretjük:) Most viszont nem lesz velem se rokonom, se barátom, úgyhogy kénytelen vagyok én felkészülni a pályákból, nehogy  úgy járjak, mint annak idején és hegymászással üssem el ezt a 3 napot.

Szóval edzés, térképek nézegetése indul! Innen folytatjuk hamarosan.

Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg és a képeket is tőlük kaptam.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!