Csak a Puffin

Marokkói gyros - kefta

Legalábbis nekem minden gyros, ami pitába kerül. Jamie Oliver Jamie belevág című könyvéből jött a recept, ő mondja, hogy marokkói, én meg hiszek neki, mer’ olyan vagyok.  Nem voltam még Marokkóban és nem is tervezem egy ideig a látogatást, a top50-es listámon nem szerepel úticélként, de attól ez még finom. Újabb fasírtvariáció, ami majdnem olyan jó, vagy jobb, mint a citromos verzió, pedig az is elég jófajta. Ha kicsit bátrabb lettem volna, Brúnónak is adtam volna belőle, ő is tutira megette volna. A kis beles:)

Hozzávalók:
500 g darált sertés hús (de inkább marha)
1 db lilahagyma
1 kiskanál őrölt koriander
1 kk őrölt római kömény
1 kk fűszerpaprika
1 cm gyömbér
só, bors

1 db lilahagyma
1 db paradicsom
fél citrom leve
olívaolaj

pita
natúr joghurt
chililekvár/chiliszósz

1. A gyömbért megpucoljuk, a lilahagymát szintén és mindent beledobálunk a hiperszuper aprítógépbe (hús, lilahagyma, fűszerek, gyömbér). Jól felaprítjuk a géppel – ha ez nincs, akkor kézzel apróra vágjuk a lilahagymát és belereszeljük a gyömbért és úgy gyúrjuk össze mindennel. Ha megvan, kicsit lefedjük és félretesszük.
2. A másik lilahagymát felkarikázzuk, a paradicsomot kockázzuk és egy tálba rakjuk. Ráfacsarjuk fél citrom levét és meglocsoljuk pár evőkanál olívaolajjal és átforgatjuk az egészet.
3. Olívaolajat hevítünk serpenyőben, a húsmasszából gombócokat formázunk és közepesnél kicsit nagyobb lángon mindkét oldalukat átsütjük.
4. Vagy ügyesek vagyunk és készítünk saját pitát, vagy lusták vagyunk és veszünk boltit, ebben az esetben 220 fokos sütőben sütjük úgy 5 percig, közben egyszer megfordítjuk őket.
5. Ha minden kész, akkor összerakjuk a gyrosunkat: a pita tetejét levágjuk, szétnyitjuk a zsebet. Rakunk bele egy kis joghurtot, egy kis chiliszószt, egy kis lilahagymás-paradicsomos cuccot és egy-két húsgombócot is.

VKF - A szenvedély forrása, avagy makacsságom története

Eljött a jubileumi VKF és Lila Füge nosztalgiázásra hívta a bloggereket, amelyre ezúttal ismét benevezek. Azt kérdezte tőlünk Lila Füge, hogy mi, vagy ki az, aminek/akinek a főzési szenvedélyünket köszönhetjük. Mi az az egy étel, ami felsejlik gyerekkorunkból, ki az a személy, aki meghatározó volt és mit sütött-főzött ő. Már a kiíráskor sokan mondták/írták, hogy itt szem nem marad szárazon, és valóban, néhány bloggertárs már közzétette saját „megemlékezős” post-ját, amelyek között valóban vannak megható történetek, de van egy-két mókásabb is. Ami engem illet, nem jött egyből a nyelvemre egy gyönyörű történet, hogy hogy is volt nálunk és hogy nincs már ma és hogy minden milyen szép volt. Sajnos a nagyszüleink mindig is távol laktak tőlünk, évente egyszer-kétszer találkoztunk, a nagyobb ünnepekkor sem volt szinte soha 4-5 főnél több személyre terítve. Mivel már régen itthagytak minket, a tér és időbeli távolság miatt nincsenek ilyesfajta emlékeim róluk. Azt tudom, hogy mindkét nagymamám nagyon-nagyon szeretett minket, gyerekeket tortákkal kényeztetni, ilyesmiről sok fénykép is tanúskodik, de ízeket és illatokat nem tudok már felidézni.

Arról sem tudok aranyos történeteket mesélni, hogy milyen sütit sütöttem 5 évesen, meg hogy mindenkinek dicsekedtek, hogy milyen konyhatündér ez a kislány, mert – ahogy erről már talán korábban írtam – meglehetősen későn kezdett el foglalkoztatni a főzőcskézés. Pedig volt egy-két gyerekszakácskönyvem, de nem izgattak különösebben, sőt egyáltalán. Van ugyanis egy bátyám, akinek a dolgai sokkal jobban érdekeltek. Kung-fuztam, ha ő is, Top Secret füzetet csináltam, ha ő is, nomeg bunkert építettünk, rengeteg filmet néztünk (eleinte sok-sok karatés filmet, sok esetben még szinkron sem volt, csak az a rettenetes narrátoros megoldás:-), zenét hallgattunk és veszekedtünk, ha úgy adódott. A maximum, amit elvégeztem otthon, az a matchboxok takarítása volt, amit mai fejjel nehéz megértenem:) Szóval inkább fiús dolgaim voltak, a főzéstéma ebbe nem fért bele, makacsan elhatároltam tőle magam. Pedig Anyukám sokszor hívott, hogy menjek, segítsek neki, hogy ragadjon rám valami, de engem aztán nem érdekelt. Ha mégis odamerészkedtem, akkor kb. 10 perc múlva már duzzogva vonultam el, mert valami nem úgy történt, ahogy én akartam….Be kell vallanom, hogy mi ketten, gyerekek, soha semmit nem segítettünk a konyhában. Egyszerűen nem. Mindig sokat tanultam, olvastam, filmeket néztem, zeneiskolába meg különórákra jártam, ott voltak a barátok, így nem volt nekem se kedvem, se időm főzőcskézni (A se időm kitétel némileg vicces, mert most ahhoz képest sokkal kevesebb időm van, mégis találok alkalmat a sütés-főzésre, szóval ez csak egy rossz kifogás volt…). Szegény Anya azért egyszer-kétszer mondta nekem, hogy „bezzeg, xy-né kislánya, ő már ebéddel várja a családot”. Na én nem, az tuti, hogy ilyen emléke senkinek nincs a családban:)

Az egyetemi évek alatt már igazán kedvet kaphattam volna, de nekem ez a kollégiumi és a különböző mértékben rosszminőségű albérletekben nem sikerült. Ha meg hazamentünk, akkor Anya előre megkérdezte, hogy mit szeretnénk enni, és bár sokszor a hét közepén nehezen tudtuk neki megmondani, hogy mit fogunk a hétvégén kívánni, azért mindig sikerült a kedvünkben járni, és bár ma már nem járunk hetente haza, továbbra is így működik minden. Apa meg még mind a mai napig tökéletes megfigyelő és örök kényeztető, mindig jól kifigyeli, mire ácsingózunk egy boltban, a piacon, vagy bárhol, és hogyhogynem legközelebb már ottfigyel az asztalon a kiválasztott finomság.

Tehát egész életünkben folyt a kényeztetés (főzésileg és egyéb téren is), nekem pedig eszem ágában nem volt „dolgozni” a konyhában. Igen, számomra a konyhai tevékenység nagyjából 22 évig munkának tűnt. Sejtettem, hogy egyszer majd én is rákényszerülök, ha majd saját családom lesz, de emiatt nem aggódtam, gondoltam előre, hogy ha majd eljutok ebbe a helyzetbe, akkor ezt is jól megoldom majd. Végül akkor kerültem kicsit közelebbi kapcsolatba a konyhával, amikor ténylegesen eljött a magunkrautaltság ideje, amikor ketten (mármint az akkor még csak „barátom”, de azóta már Férjemmé vált L-val) együtt egy teljes évig Hollandiában éltünk. Onnan nem tudtunk hazaszaladni minden hétvégén, hogy megtömjük a bendőnket és a hűtőnket az otthoni ételekkel, ott nem volt más választásunk, mint hogy magunkra főzzünk (bár végül jó, ha hetente kétszer készítettünk valamit, mert ott is rengeteget tanultunk és utaztunk). Szóval ott kezdődött és utána folytatódott, amikor hazaköltöztünk az első közös saját új lakásunkba. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert úgy gondolom, hogy a főzési hajlandóságom kialakulása nagyban összefügg a saját konyha tulajdonlásával. Nem tartom magam sznobnak, sőt, de azt például szeretem, ha egy könyv, amit olvasok, az enyém, ezért nem szeretek könyvtári könyvet olvasni, és ezzel analóg módon, nem szeretek más konyhájában tüsténkedni. Nagyon nem.

Így tehát kb. 3 éve kezdtem el ténylegesen próbálkozni, kisebb-nagyobb sikerekkel, ami aztán a tavalyi évben fordult határtalan lelkesedésbe, már meg nem mondom, milyen oknál fogva. Gondolom, hogy az lehetett, hogy főztem-sütöttem ezt-azt és nagyon tetszett nekem a siker érzése, ha a Férjem megdicsért és ez hozta magával a következő ételt, a következő dicséretet és így tovább. És itt jutok el oda, hogy én kinek köszönhetem a szenvedélyemet. Számomra, aki miatt megéri felütni a szakácskönyvet bárhol és bármikor, az L, a Férjem. Ha hazamegyünk a szülőkhöz, akkor általában nem csinálok semmit a konyhában, így igen ritka az, hogy a szülőknek főzök vagy sütök. Ha ők, vagy a barátok eljönnek hozzánk, akkor szoktam készíteni ezt-azt, de olyankor általában már bevált dolgokat készítek, olyankor nincs helye a kísérletezésnek. Viszont akivel a mindennapjaimat együtt töltöm és aki a készítményeim 80 százalékát elpusztítja, az bizony L. Nagy szerencsém van Vele, mert jófiú:) nem finnyás, nagyétkű és nyitott szinte mindenre. Amire meg nem, arra én sem. Érdemes neki sütni-főzni, hálás közönség és tudom, hogy ő is nagyon örül, hogy megtaláltam ezt a hobbit magamnak, kiegészülve a gasztroblogírással (még ha a fotózást néha már a háta közepére sem kívánja). Örül a sikereimnek és vigasztal, ha nem sikerül valami, és nem bánja, hogy a huszadik (ötvenedik?) tányért veszem már és hogy már külföldről is tömött táskával járok haza, és hogy már nincs hova tenni a szakácskönyveket meg a különleges hozzávalókat. Szereti, hogy akár este 9-kor is nekiállok sütkérezni, hogy gyorsan és izgatottan dolgozok és hogy még huszadjára is elmosogatok, pedig utálom, csak alkothassak, és aki végighallgatja a történeteimet receptekről, ételekről, más bloggerekről, a GBT-ről meg mindenről, ami ehhez a tevékenységemhez kapcsolódik. Hát Ő az, akinek érdemes főzni, és érdemes, mert hízik és büszke magára és én is rá, hogy már nem látszanak ki a bordái. Az Ő kedvében járva készült szinte minden, ami eddig a blogon szerepel és minden egyéb, ami még nem került fel ide.
Azt hiszem, egy kicsit eltér a megközelítésem másokétól, de nekem ez jutott most eszembe a témáról. Azt meg csak L-val együtt remélem, hogy nem lett túl csöpögős, az első verzióban még a múzsa szó is szerepelt, de azt kérte, hogy ne említsem:) 🙂

A recept pedig nem más, mint egy egyszerű gyros-tál. Azért ez, mert ez volt az első étel, amit Hollandiában elkészítettem – szánalmas, vagy sem – roppant büszke voltam magamra:). Azóta is nagyon szeretjük, időhiányos napokon kiváló ebéd.

Hozzávalók:
Hús (gyakorlatilag bármilyen, csak ne legyen mócsingos)
Gyros-fűszerkeverék (én már sót, borsot nem szoktam hozzáadni, de azt is lehet)
Paradicsom
Uborka
Lilahagyma
Pita
2 dl natúr joghurt
2 gerezd fokhagyma
1. A húst apró kockákra vágjuk és kevés olajon közepes lángon fehéredésig sütjük. Amikor már mindenütt kifehéredtek a húsdarabok, megszórjuk gyros fűszerkeverékkel és tovább sütjük nagyjából 10 percig.
2. A hús mellé kis darabokra vágott uborkát, hagymát, paradicsomot és mikróban felmelegített pitát adunk.
3. Tehetünk rá joghurtos szószt is. Ehhez két dl joghurthoz hozzáadunk 2-4 gerezd szétnyomott fokhagymát, 1,5 kiskanál gyros fűszert, jól összekeverjük és kész.

(Ha több időm van, még sültkrumplit is szoktam mellé sütni.)
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!