Csak a Puffin

Gasztroblogok a hőskorból - Domestic Goddess / Nemisbéka

A tavaly megkezdett sorozat folytatódik. Tudjátok, egy kicsit meséltem az ősgasztrobloggerek koráról:), aztán pedig körbeküldtem néhány kérdést régi kedves bloggertársaimnak, hogy körülnézzünk, kivel-mi történt az indulásunk óta eltelt 10 (!!!!) évben. Kicsi Vú és Fakanál Éva után most Nemisbéka válaszait olvashatjátok.

Nemis a domestic goddess blogot írta nagyon lelkesen, míg egyszer csak abba nem hagyta, de igazából azóta sem távolodott el a gasztrobloggerektől. Ő találta ki ugyanis a Segítsüti és Sok kicsi jótékonysági akciókat, szóval nagyon is ott van a háttérben, csak épp a blogolást fejezte be. Pedig én nagyon szerettem, mindig is “egyivásúnak” éreztem magunkat:), hasonló a pedigrénk is szerintem, és nagyjából az értékrendünk is, és hát az intelligens finom humor nálam mindig nyerő. Neki pedig jutott abból is:) Úgyhogy szeretném innen elindítani a #térjvisszaNemisbéka kampányt. Ha csak egy pici esélyünk is van, rajtam nem fog múlni. Addig pedig olvassátok el a válaszait, nagyon klassz kis összefoglaló az első generációs magyar gasztrobloggerekről:)

Mesélj a blogodról (hogy azok is képbe kerüljenek, akik akkor még esetleg nem olvastak-mert mondjuk gyerekek voltak, hehe…:). Szóval mikor indult, hogy indult, mi volt a célod a bloggal, milyen sűrűn posztoltál/posztolsz? te fotóztál? milyen típusú receptek vannak a blogon?

Awww, ilyen cizelláltan se öregeztek le még :). 2005. október 19-én indult a Domestic Goddess, az alapvető cél eredetileg az volt, hogy a férjemnek összeszedjem egy helyre azokat az ételeket, amiket főzni szoktam, mivel a “mi legyen holnap az ebéd?” kérdésre általában vállvonogatás jött, így meg hátha rá tud bökni legalább kép alapján:). Előtte pár hónappal költöztünk külföldre, úgyhogy több szabadidőm is volt, mint előtte, az energiaszintem meg általában elég magas volt. Évekig nagyon vitt a lendület, szinte naponta született egy blogbejegyzés, aztán a receptek bővültek sztorikkal is, kezdett blog lenni belőle, nem csak egy online szakácskönyv. Én fotóztam, amiért ezúton is elnézést kérek :), vállalhatatlannak éppen nem éreztem a képeket, de mondjuk nem is tettem le semmi maradandót velük az asztalra. A receptek teljesen vegyesek voltak, minden műfajba belekontárkodtam az előételektől a desszertekig, és elég nemzetközi választékot hoztam össze. Az utolsó bejegyzés 2012. november 17-én született egy sok kicsi felajánlás formájában, az utolsó recept 2012. május 26-i. Aztán megszűnt a freeblog is, és vitte magával a sírba. Még időben nyomtam egy blogexportot, úgyhogy egy szörnyű .xml formátumban megvan az egész, a megszűnés után még egy darabig szándékomban állt újra feltenni valahová, aztán ez elmaradt. Valahogy úgy éreztem, tekinthetjük ezt isteni jelnek, látványosan és “fizikailag” is lezárult egy korszak, azzal együtt lezárult a nemisbékaság is, és ez így volt jól.

Milyen szép emléked van, ami a bloghoz köthető? Már ha van:) bármi, amit a blognak köszönhetsz, és soha nem felejtesz el.

Klassz volt ez a hét év, sokat kaptam tőle. Kapcsolatokat, barátokat, szakácskönyveket, új ízeket, sikerélményeket, a Segítsütit, a sok kicsit, nehéz ezt így lebontani, valahogy szervesen belesimult az életembe. Vannak emlékezetes pillanatok, egy nyolcfogásos Onyx vacsorától kezdve a Limara sütijére érkezett 2 milliós liciten át egészen egy idei áprilisi beszélgetésig, amikor leültem egy számomra addig ismeretlen hölggyel munka témakörben, és ahogy magamról meséltem, szőr mentén megemlítettem a blogot is. És ő tágra nyílt szemmel, széles mosollyal csodálkozott rám, hogy “Te vagy a nemisbéka?!? Hát akkor egy hírességgel ülök itt!”. Na ettől meg én estem le majdnem a székről :). Utána kicsit elgondolkodtam azon, hogy talán alulértékelem, ami ez volt és hogy mások mennyire másként láthatják/láthatták, mint ahogy én megéltem belül. Lehet, hogy többet adott, mint ahogy azt az elmúlt években éreztem, bár nem boncolgattam-mérlegeltem még sose tételesen. Valahogy adott volt, hogy lett, hogy van, és adottnak tekintettem a végét is.

Mit adott az életedhez a blog (munka? barátságok? lehetőségek? stb.) Hogy jött a Segítsüti ötlete?

Barátságokat, leginkább, meg az alapítványt. Én sose gondolkodtam szakácskönyvíráson vagy gasztronómiai karrieren, és mindig jobbnak éreztem kicsit a rejtőzködést. Ez meg annyira nem volt kompatibilis az ajánlatokra vagy munkákra való nyitottsággal, lehet, hogy a memóriám cserben hagy, de nem is érkezett szerintem megkeresés semmire. Nem is hiányzott. Egy időben voltak reklámlehetőségek a freeblogon, azokkal éltem, majd a befolyt összeg nyilván elment jótékonyságra :), szóval én egy fillért nem kerestem ezzel a blogírással. A Segítsüti úgy jött, ahogy azt annak idején megírtam: tényleg anyák napja előtt főztem valamit 2009 tavaszán, a féléves lányom mellett, és egyszer csak összeállt a fejemben a fő irány. Aztán persze sokat és folyamatosan csiszolódott ez az első tapasztalatai, a bloggerek és a támogatók visszajelzései alapján, meg ahogy kiforrta magát szervezetté. És büszke vagyok rá. Most tavasszal sok év kihagyás után “visszaültem a nyeregbe”, és sütöttem megint én is sütit. Jó volt újra átélni a tervezgetés, készülődés izgalmát, kísérletezni a változatokkal, mire összeállt a végső változat, aztán “érintettként” izgulni végig a licitálást.

Akkoriban, amikor mi kezdtük, még nem volt se facebook, se pinterest, se instagram, se semmi. Honnan jöttek az olvasók? Volt közvetlen kapcsolatod velük?

Hááát, jó kérdés:). Olyan régen volt már, teljesen más világ volt, tényleg. És én annyira annak idején se merültem bele a statisztikába, néha jókat szórakoztam a keresőszavakon, de hogy tízen vagy százan néztek meg egy nap, az annyira nem foglalkoztatott. A freeblog annak idején kirakott a főoldalra gasztroblog válogatásokat is, azt tudom, hogy általában lendített a forgalmon, aztán a gugli, nyilván, meg amikor megcsináltuk a gasztro.blog.hu gyűjtőoldalt, onnan érkeztek sokan. Jöttek néha e-mailek, segítségkérések, azokra válaszoltam persze, de inkább kommentekben zajlott a kommunikáció.

Régen szinte naponta posztoltál, aztán egyre ritkábban, végül egyáltalán:) Volt valami spéci oka, hogy ritkultak a posztok, vagy egyszerűen így hozta az élet? És mi újság veled most? (már amennyi publikus:)

A lányok változtattak sokat az életemen. Az első után már igen messze kerültem a napi blogolástól – sokszor a főzéstől is –, főleg, hogy elég hamar, négy hónapos korában visszamentem félállásban, aztán egy év elteltével már teljes állásban dolgoztam. Mellette meg háztartás, alapítvány, Segítsüti, sok kicsi szervezés, havonta-kéthavonta hazautazgatás, és minden egyéb… Sűrű lett. Aztán amikor a második is megszületett, gyakorlatilag ami még megvolt, az is lenullázódott. Ez egybeesett azzal is, hogy bennem ez a blogolási inger megszűnt, nyilván a legkevésbé fontos dolgokat engeded el először, amikor engedni kell, és erről kiderült, hogy erősen hátrébb szorult az életemben.

Párhuzamosan megváltozott az egész gasztroblog-szféra is, a korábbi baráti, “mindenki ismer mindenkit, van kb. 40-50 magyar gasztroblogger” eltűnt, hatalmas felfutásnak indult ez a terület. Hogy azok, akik akkor “mondjuk gyerekek voltak” – utállak-e? 🙂 – is kapjanak viszonyítási alapot: én olyan régi motoros vagyok (voltam), hogy amikor először találkoztam Chili és Vaníliával Brüsszelben, még csak a kezéről tehettem ki fotót a blogra:). Lettek “a nagy öregek”, és mellettük rengeteg új blog született. Ráadásul én még csak azt se éreztem, hogy kiemelkedőt alkotnék, sőt, a többiek egyre kiemelkedőek lettek, tehát én egyre kevésbé:). A külföldön élés azt hozta még az elején, hogy sok szakácskönyvet jóval könnyebben be tudtam szerezni, mint az otthoniak, és ezekből tudtam újdonságokat megfőzni. És korán kezdtem, ezzel jókor voltam jó helyen. Ez a két “helyzeti előnyöm” volt, de én soha nem voltam jó gasztroblogger. Annyira sose merültem bele, hogy akár főzéstechnikailag, akár fotókkal vagy eredeti receptekkel, kreativitással kiemelkedjek, az én szintemen ez nekem jó volt, de objektíve semmi extrát nem tudok felmutatni a szervezőkészségemen és a Segítsütin túl. Ha nem 2005-ben kezdtem volna, hanem mondjuk 2010-ben, a kutya nem figyelt volna rám, ha ugyanezt csinálom. És egy idő után a blogom számomra jelentőségét vesztette, jobban szerettem mások egyedibb, szebb receptjeit nézegetni, megcsinálni.

Körülöttem meg a “veteránok” fantasztikusan felíveltek, szebbnél szebb szakácskönyveket hoztak ki, főzőműsor, gasztrobolt, cukrászda, gasztrorovat vezetőség és még sorolhatnám – nagyon jó volt és máig az nézni, hogy egy-egy általam ismert nickből micsoda név, sőt: márka lett. Ez is a változások része volt: amikor a magadnak/családodnak/barátaidnak/szűk körnek írt blog lassan egyre inkább a kívülállók tömege számára kezd íródni, az meg ugye egy minőségi váltás, amikor valamilyen szinten kiadvánnyá válik, amit csinálsz. Nekem erre már nem maradt energiám ehhez a minőségi ugráshoz és a drive is hiányzott hozzá. Egy barátnőm hosszú-hosszú évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy én folyamatosan nyitogatok fiókokat, beléjük túrok, kiveszem belőlük, ami nekem kell, aztán mikor megunom/már nem találok bennük számomra érdekeset, becsukom. Hát ez a blogfiók hét évig volt nyitva, majd bezárult. A fent említett áprilisi beszélgetés meg a tavaszi Segítsüti elgondolkodtatott, hogy esetleg négy év eltelte után valahogy más formában belekezdenék-e újra. A “kereteim” nem változtak; továbbra sincs bennem inger – és szerintem tehetség és kreativitás se –, hogy gasztronagyasszonnyá váljak:), a fényképezés terén is élnek-virulnak a korlátaim, az időm se lett több, arcomat se kívánnám jobban adni hozzá, heti egynél több bejegyzést nemigen tudnék most elképzelni, szóval nem tudom, hogy működne-e, adna-e annyit, amiért érdemes lenne belefognom újra. De nem söpörtem le zsigerből az asztalról, úgyhogy ki tudja:).

Az egyéb területekről pár szó: a lányok nőnek:), a nagyobbik 8,5, a kicsi 5 lesz mindjárt, fantasztikus kiscsajok, nagyon büszke vagyok rájuk. A külföld 3 éve már másikkülföld, az országváltást némileg sajnálom, a munkahely viszont sokkal jobb lett. A futásfiók nyílt ki több mint 4 éve, amitől nagyon sokat kaptam és kapok, egy hónapja futottam le az első maratonomat. Versolvasás, horgolás, kötés, színezés, torna, cipők – vannak még fiókok bőven:). Elég hullámvasutas időszak áll remélhetőleg már mögöttem, sokat változtam kívül-belül, és rengeteget dolgozok azon, hogy őszinte legyen a “jól vagyok” és a mosoly mellé.

Követsz még ma is blogokat? Régieket/ újakat?

Hogyne. Az alapot nekem a klasszis veteránok jelentik :), és ez például az egyik legfontosabb “hagyatéka” számomra a gasztroblogolásnak: mindig tudom, hova kell nyúlni. Olyan 120 szakácskönyvet halmoztam fel tíz év alatt, és idén nyáron a háromnegyedétől megváltam. Egyrészt sok volt a nettó hörcsögölésből felhalmozott, amiket sose nyitottam ki, csak megvettem, merthogy “gyűjtöm a szakácskönyveket”, akármilyen gyenge is legyen, ami a kupacba bekerül, másrészt nagyon rég eltűnt az az élethelyzet, hogy szombat reggel magam köré pakolok négy-öt szakácskönyvet az ágyba és bogarászom, böngészem őket, tervezgetek. A net gyorsabb és praktikusabb, még akkor is, ha az analóg változatok megmaradt “krémjét” nagyon szeretem. Így például Ahogy eszik, úgy puffad, Piszke, Chili és Vanília, Dolce Vita, Cserke adják a “gerincet” (a felsorolás nem kimerítő jellegű), de mondjuk túró rudis témakörben nyilván téged nyitlak ki :), bármi kelt tésztás az természetesen Limara, a flódni Fűszeres Eszter satöbbi, szóval vannak szűkebb tematikus tudomhovakellnyúlnik is :).

Elég sokszor előfordul, hogy Facebookon elmentek szembejövő recepteket, hogy majd később megcsinálom –és meg is szoktam -, ilyenek között vannak új blogok is, de most olyanokat nem tudnék említeni közülük, akiket a régiekhez hasonlóan osztatlan figyelemmel követek. Ha olyan receptet keresek, mint például tegnap, hogy két fix hozzávalót (körtét és mascarponét) akartam elhasználni és nem volt semmi konkrétabb elképzelés azon túl, hogy süti legyen, akkor általában angolul írom be a keresőszavakat és fotó alapján kötök ki egy-egy külföldi gasztroblognál, de arra végképp nincs már energia, hogy a külföldieknek is úgy figyelmet szenteljek, mint amikor az ő körükben is volt pár tucat “régi nagy”, például Chocolate&Zucchini. Most, hogy neked rágugliztam, ezt találtam. Nem is emlékeztem rá :), de tényleg, ilyen is volt, hogy valamit interaktáltam a “nemzetközi színtéren” is.

Mit gondolsz a mai gasztroblogokról?

Sokan vannak :). Az FB Gasztroblogok csoportjában 8300+ ember van – ha csak a negyede gasztroblogger, az is iszonyú mennyiség. Ezen túlmenően nehezen tudnék bármi érdemit mondani, nagyon felületesen követem őket. Amennyire látom, van köztük nagyon sok szép, mostanra szerintem nagyon fontossá vált a vizualitás, a kvázi profi fotók, ezekkel lehet szó szerint első blikkre megragadni az olvasókat – és ilyen mennyiségnél túl sokszor már nem biztos, hogy adódik második blikk. Nagyon nehéz lehet mostanság kiemelkedni ekkora tömegből.

Változtak a főzési szokásaid? Ha ma indítanál blogot – ugyanolyan intenzitással, mint régen – akkor milyen lenne most?

Változtak, persze, ahogy én is :). A gyerekekkel előtérbe kerültek a gyors, könnyű ételek, főleg hétvégén, hétköznap ritkán jut idő főzésre, az intézményekben délben kapnak meleget enni, nálunk is van céges menza (olyan, amilyen, de van), úgyhogy az egyensúlyozásban a meleg vacsora általában beáldozásra kerül. A futással megváltozott az energiafelhasználásom, most már előfordulnak 200 km-es hónapok is, sokat okosodtam a szénhidrátokkal kapcsolatosan, eléggé átalakult az étkezésem is. Az idei nagy hőstettem, hogy a kávé napi 3-ra csökkent, és az egyiket már próbálom koffeinmentesre lecserélni.

A vörös húsok teljesen kiestek az étrendemből, egyszerűen már nem ízlenek, nyáron Berlinben ettem egy hamburgert a legtutibbnak mondott kézműves helyen és émelygős rosszullét jött vele, ami egy őszi steaknél megismétlődött, úgyhogy szerintem ez egyelőre így marad. Két évvel ezelőtt beütött egy csúnya ételallergiás időszak, amiből szerencsére nagyjából kijöttem, csak a laktózmentes tej használata maradt meg belőle. Nagyon ritkán eszek két vagy több fogást, és ritkán is készítek, az elmúlt évben idén húsvétkor és tavaly decemberben fordult elő. Ami most már fixnek mondható: minden héten készül valami süti. Nekem ez terápiás tevékenység, kikapcsol, megnyugtat, elsimít, és mivel nem akarom sem magamat, sem a gyerkőcöket felhizlalni, a kollégáimat örvendeztetem meg ezekkel :). El is vannak kényeztetve rendesen, előfordult már reklamálás, ha egy kedden netán üres kézzel jöttem :). Úgyhogy ha most lenne blog, leginkább ezeknek a heti édességeknek tudnám szentelni. Nem valami izgi, mi? 🙂 A süti 52 árnyalata :D.

Mi volt a kedvenc és/vagy a legnépszerűbb recepted?

Hát mint mondtam, én nem alkottam valami nagyokat. Inkább átdolgoztam mások receptjeit, átalakítottam, nem sok eredetit tettem le az asztalra. Ezek közül az egyik a konyakmeggy-torta, na az iszonyú melós volt és nagyon ütős, durván tömény, Ana zseniális bonbonjaival tetőzve. Basszus, egy 4,5 kilós csoda volt, amit végül háromszor sütöttem meg :). Arra büszke vagyok.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!