Csak a Puffin

Live blog 02

Hirtelen már a második napnak is vége, rohan az idő, hm? Hát ma sem aludtunk délig, de kell is ez a szoros program, hogy mindenre jusson idő. Búcsút vettünk az 50 négyzetméteres szobáktól és már mentünk is síelni. A csapat fele sítúrázni, mi pedig hárman síelni. Kedélyesen fel is mentünk a hegy tetejére, a baj csak az volt, hogy óriási köd volt. De nagyon nagy. Nem lehetett látni semmit, és ez még a finomabb fogalmazás, élőben cifrábban mondanám, azt elhihetitek. Szóval semmit. Vadidegen pályák, zéró helyismeret – én meg már néha képes vagyok megfontolt döntéseket hozni, igy kis mérlegelés után úgy döntöttem, nem indulok el. A két pajtásom azért lecsúszott és hamarosan jöttek is vissza és azt mondták, menjek nyugodtan, nem olyan vészes. Olyan jól szoktak elsülni az ilyen “hallgatok másra” típusú síeléseim – (ld. a korábbi bejegyzést:) , hogy természetesen most is rábólintottam végül. Lényeg, hogy nagyon következetes vagyok:)

Igazuk volt, tényleg le lehetett menni, pedig tényleg nem lehetett látni szinte semmit.  Ilyen ködben kb. az utcára nincs kedved kimenni, nemhogy síelni…De hát valakinek hősködni is kell:) A legjobb az volt, amikor még hó is jött közvetlenül az arcunkba, ami ellen a síszemüveg sem védett, így aztán gyakorlatilag vakon csúsztunk néha. Még szerencse, hogy világbajnoknak születtem, így ilyen helyzetekben sem inog meg alattam a léc… haha. De viccet félretéve, a látási viszonyok borzasztóak, a pályák viszont szuperek voltak. Tényleg. Klassz kis lankás kék-piros-kék pályák, szélesek, kényelmesek és viszonylag hosszúak. A felvonók itt is nagyon profik persze és a pályarendszer is nagyon klassz. Ha erre jártok, akkor Zell am See Schmittenhöhét (27 km kék, 25 km piros, 25 km fekete pálya) keressétek, ez az, ahol ma voltunk. Nézzétek meg ezt is a gleccser előtt-után, kicsit olyan családiasabb az egész. Több helyen is voltak gyerekpályák, játékok és mókás dolgok nekik, szóval simán el lehet ide hozni kicsiket is és ahogy elnéztem tanulócsoportok is gyakorolgattak itt.

Nagy nehezen sikerült eljutnunk a találkozópontig, a Berghotel Restaurantig. Ebédre megint egész finomakat ettünk, ebben az egyébként nagyon kis hangulatos étteremben. A tegnapi Gipfel Restauranthoz képest ez sokkal hüttésebb volt: fa bútorok, old school stilus, szemben a tegnapi steril, modern designnal. Bár most hogy így belegondolok, jól volt ez így, az ott a gleccser csúcsára nagyon passzol, itt, a családiasabb pályák világában meg ez volt pont ideális. Volt itt egyébként egy nagyon kedves magyar felszolgáló is , aki annyira közvetlen volt, hogy kb. leültettük volna magunkhoz, ha nem lett volna dolga épp.  A pályákon egyébként nagyon kevés magyar szót hallottunk eddig, tudom, hogy sokaknak számít ez, hát így most már ezt is tudjátok, hogy itt nincs túl sok magyar…

image

Ebéd után még volt egy kis idő síelni, de mikor kijöttünk az étteremből, még rosszabb volt az idő, szerintem kb. 20 méterre lehetett csak ellátni, voltak olyan szakaszok, amikor konkrétan nem látszott tisztán, hogy a pálya lefele megy, vagy felfele…Ilyen időben a magamfajta kevésbé bátor síelő is ügyesebb lesz. Fogalmam sem volt, milyen lejtők jönnek, mentem, ahogy tudtam. Ha láttam volna, lehet, hogy nem mertem volna lemenni… 🙂 Na az a lényeg, hogy hiába igyekeztünk volna még síelni egyet, annyira nem lehetett látni, hogy nem találtuk meg sem a lefele vezető utat, de még a felvonót sem. Így végül lejöttünk a híres-nevezetes Porsche-felvonóval (ami nem azért Porsche, mert úgy néz ki, hanem mert a Porsche tervezte.)

Felültünk a kis buszunkra és indultunk is Raurisba, egy kb. 30 percre lévő pici kis településre. Itt is egy családi tulajdonban lévő 4 csillagos szállodában kaptunk szállást. Hotel Rauriserhof a neve, ez is nagyon szép, kicsit retrósabban elegáns. A szobák itt is nagyok, kényelmesek és remek társalgó van benne igazi kandallóval és roppant kedves személyzettel.

Már szinte henyélésnek számit, de volt majdnem 1 teljes óránk, hogy aztán ismét útnak induljunk. Sötétben indultunk és vagy 20 percen át tepertünk autóval úttalan utakon fel a hegyre, közben még a hó is esni kezdett, szóval jó kis izgis érkezés volt, de nagyon megérte, már most mondom. Egy több száz éves igazi, klasszik alpesi házhoz mentünk, ahol kenyérsütő és más főzőkurzusokat tart a tulajdonos. Erről majd külön is fogok irni – igen, a New York-it sem felejtettem el, tudom, hogy lógok még vele:) – szóval fogok róla írni, azt biztosra vehetitek. Vaaa, szuper volt, na. Nagyon szuper.

Adatok, infók, fotók:

Sítérkép Scmittenhöhe terepéhez itt, sok-sok egyéb infó itt.

Berghotel Schmitten honlapja itt. (Itt egyébként akár szállást is foglalhatunk… Pályaszállás a javából:)

Rauriserhof hotel honlapja itt.

És pár kedvcsináló fotó, hogy lássátok, milyen, amikor nincs óriási köd:)

00001

©SalzburgerLand

00002

©SalzburgerLand

00003

©SalzburgerLand

00004

©SalzburgerLand

00005

©SalzburgerLand

 

Az utazásra a SalzbugerLand Tourismus Gmbh hivott meg.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!