Csak a Puffin

Körkérdés - Mióta és miért?

Gabojsza és Garffyka is továbbgurította nekem a Cukroskata által elindított hógolyót, amit köszönettel megkaptam és ezennel válaszolok. Vagyishogy válaszolnék, ha nem tettem volna már meg tavaly, a X. Nosztalgikus VKF keretein belül. Legalábbis most úgy érzem, jobban nem tudnám megfogalmazni konyhai életutam esszenciáját:
“Ami engem illet, nem jött egyből a nyelvemre egy gyönyörű történet, hogy hogy is volt nálunk és hogy nincs már ma és hogy minden milyen szép volt. Sajnos a nagyszüleink mindig is távol laktak tőlünk, évente egyszer-kétszer találkoztunk, a nagyobb ünnepekkor sem volt szinte soha 4-5 főnél több személyre terítve. Mivel már régen itthagytak minket, a tér és időbeli távolság miatt nincsenek ilyesfajta emlékeim róluk. Azt tudom, hogy mindkét nagymamám nagyon-nagyon szeretett minket, gyerekeket tortákkal kényeztetni, ilyesmiről sok fénykép is tanúskodik, de ízeket és illatokat nem tudok már felidézni.

Arról sem tudok aranyos történeteket mesélni, hogy milyen sütit sütöttem 5 évesen, meg hogy mindenkinek dicsekedtek, hogy milyen konyhatündér ez a kislány, mert meglehetősen későn kezdett el foglalkoztatni a főzőcskézés. Pedig volt egy-két gyerekszakácskönyvem, de nem izgattak különösebben, sőt egyáltalán. Van ugyanis egy bátyám, akinek a dolgai sokkal jobban érdekeltek. Kung-fuztam, ha ő is, Top Secret füzetet csináltam, ha ő is, nomeg bunkert építettünk, rengeteg filmet néztünk (eleinte sok-sok karatés filmet, sok esetben még szinkron sem volt, csak az a rettenetes narrátoros megoldás:-), zenét hallgattunk és veszekedtünk, ha úgy adódott. A maximum, amit elvégeztem otthon, az a matchboxok takarítása volt, amit mai fejjel nehéz megértenem:) Szóval inkább fiús dolgaim voltak, a főzéstéma ebbe nem fért bele, makacsan elhatároltam tőle magam. Pedig Anyukám sokszor hívott, hogy menjek, segítsek neki, hogy ragadjon rám valami, de engem aztán nem érdekelt. Ha mégis odamerészkedtem, akkor kb. 10 perc múlva már duzzogva vonultam el, mert valami nem úgy történt, ahogy én akartam….Be kell vallanom, hogy mi ketten, gyerekek, soha semmit nem segítettünk a konyhában. Egyszerűen nem. Mindig sokat tanultam, olvastam, filmeket néztem, zeneiskolába meg különórákra jártam, ott voltak a barátok, így nem volt nekem se kedvem, se időm főzőcskézni (A se időm kitétel némileg vicces, mert most ahhoz képest sokkal kevesebb időm van, mégis találok alkalmat a sütés-főzésre, szóval ez csak egy rossz kifogás volt…). Szegény Anya azért egyszer-kétszer mondta nekem, hogy „bezzeg, xy-né kislánya, ő már ebéddel várja a családot”. Na én nem, az tuti, hogy ilyen emléke senkinek nincs a családban:)

Az egyetemi évek alatt már igazán kedvet kaphattam volna, de nekem ez a kollégiumi és a különböző mértékben rosszminőségű albérletekben nem sikerült. Ha meg hazamentünk, akkor Anya előre megkérdezte, hogy mit szeretnénk enni, és bár sokszor a hét közepén nehezen tudtuk neki megmondani, hogy mit fogunk a hétvégén kívánni, azért mindig sikerült a kedvünkben járni, és bár ma már nem járunk hetente haza, továbbra is így működik minden. Apa meg még mind a mai napig tökéletes megfigyelő és örök kényeztető, mindig jól kifigyeli, mire ácsingózunk egy boltban, a piacon, vagy bárhol, és hogyhogynem legközelebb már ottfigyel az asztalon a kiválasztott finomság.

Tehát egész életünkben folyt a kényeztetés (főzésileg és egyéb téren is), nekem pedig eszem ágában nem volt „dolgozni” a konyhában. Igen, számomra a konyhai tevékenység nagyjából 22 évig munkának tűnt. Sejtettem, hogy egyszer majd én is rákényszerülök, ha majd saját családom lesz, de emiatt nem aggódtam, gondoltam előre, hogy ha majd eljutok ebbe a helyzetbe, akkor ezt is jól megoldom majd. Végül akkor kerültem kicsit közelebbi kapcsolatba a konyhával, amikor ténylegesen eljött a magunkrautaltság ideje, amikor ketten (mármint az akkor még csak „barátom”, de azóta már Férjemmé vált L-val) együtt egy teljes évig Hollandiában éltünk. Onnan nem tudtunk hazaszaladni minden hétvégén, hogy megtömjük a bendőnket és a hűtőnket az otthoni ételekkel, ott nem volt más választásunk, mint hogy magunkra főzzünk (bár végül jó, ha hetente kétszer készítettünk valamit, mert ott is rengeteget tanultunk és utaztunk). Szóval ott kezdődött és utána folytatódott, amikor hazaköltöztünk az első közös saját új lakásunkba. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert úgy gondolom, hogy a főzési hajlandóságom kialakulása nagyban összefügg a saját konyha tulajdonlásával. Nem tartom magam sznobnak, sőt, de azt például szeretem, ha egy könyv, amit olvasok, az enyém, ezért nem szeretek könyvtári könyvet olvasni, és ezzel analóg módon, nem szeretek más konyhájában tüsténkedni. Nagyon nem.

Így tehát kb. 2004-ben kezdtem el ténylegesen próbálkozni, kisebb-nagyobb sikerekkel, ami aztán 2006 vége felé fordult határtalan lelkesedésbe, már meg nem mondom, milyen oknál fogva. Gondolom, hogy az lehetett, hogy főztem-sütöttem ezt-azt és nagyon tetszett nekem a siker érzése, ha a Férjem megdicsért és ez hozta magával a következő ételt, a következő dicséretet és így tovább. És itt jutok el oda, hogy én kinek köszönhetem a szenvedélyemet. Számomra, aki miatt megéri felütni a szakácskönyvet bárhol és bármikor, az L, a Férjem. Ha hazamegyünk a szülőkhöz, akkor általában nem csinálok semmit a konyhában, így igen ritka az, hogy a szülőknek főzök vagy sütök. Ha ők, vagy a barátok eljönnek hozzánk, akkor szoktam készíteni ezt-azt, de olyankor általában már bevált dolgokat készítek, olyankor nincs helye a kísérletezésnek. Viszont akivel a mindennapjaimat együtt töltöm és aki a készítményeim 80 százalékát elpusztítja, az bizony L. Nagy szerencsém van Vele, mert jófiú:) nem finnyás, nagyétkű és nyitott szinte mindenre. Amire meg nem, arra én sem. Érdemes neki sütni-főzni, hálás közönség és tudom, hogy ő is nagyon örül, hogy megtaláltam ezt a hobbit magamnak, kiegészülve a gasztroblogírással (még ha a fotózást néha már a háta közepére sem kívánja). Örül a sikereimnek és vigasztal, ha nem sikerül valami, és nem bánja, hogy a huszadik (ötvenedik?) tányért veszem már és hogy már külföldről is tömött táskával járok haza, és hogy már nincs hova tenni a szakácskönyveket meg a különleges hozzávalókat. Szereti, hogy akár este 9-kor is nekiállok sütkérezni, hogy gyorsan és izgatottan dolgozok és hogy még huszadjára is elmosogatok, pedig utálom, csak alkothassak, és aki végighallgatja a történeteimet receptekről, ételekről, más bloggerekről, a GBT-ről meg mindenről, ami ehhez a tevékenységemhez kapcsolódik. Hát Ő az, akinek érdemes főzni, és érdemes, mert hízik és büszke magára és én is rá, hogy már nem látszanak ki a bordái. Az Ő kedvében járva készült szinte minden, ami eddig a blogon szerepel és minden egyéb, ami még nem került fel ide.

Azt hiszem, egy kicsit eltér a megközelítésem másokétól, de nekem ez jutott most eszembe a témáról. Azt meg csak L-val együtt remélem, hogy nem lett túl csöpögős, az első verzióban még a múzsa szó is szerepelt, de azt kérte, hogy ne említsem:) :)”

Ennyi tehát a korábbi szöveg, ha röviden kellene válaszolni akkor ezt mondanám:
Mióta?
Kb 2004 óta a túlélésért, 2006-2007 óta mert jólesik.

Miért szeretek főzni (és erről még blogot is írni)?
– mert szeretem, ahogy egymástól független alapanyagokból egyszercsak étel lesz, ahogy egy költő gondolom szereti, ahogy a szavakból egyszercsak vers lesz, vagy a zenész, ahogy egymás mellé teszi a hangokat, hangjegyeket, és a végén tízezrek éneklik helyette a dalt egy hatalmas arénában, hát ezért.
– mert kreativitásra sarkall
– mert így finomabbakat és legtöbbször egészségesebb ételeket ehetünk, mint, ha nem főznék
– mert igénylem az elismerést:) és egy finom, szép étellel igen sok dicséretet zsebelhetek be
– mert megtiszteltetés, ha tőlem kérnek tanácsot a barátok, rokonok, ismeretlenek
– mert ez egy olyan hobbi, ami nem véges, olyan nincs, hogy nincs több lehetőség, mindig lesznek újabb érdekes receptek, olyan alapanyagok, amiket nem próbáltam, olyan technikák, amelyeket még nem sajátítottam el, így ez tulajdonképpen egy neverending challenge, hogyúgymondjam
Kábé ezért.

Nem tudom, ki nem adott még erre választ, mostanában nem nagyon követtem a történéseket, ezért kiválasztottam 5 bloggert és nekik gurítom tovább, hátha nem nálam akad meg a kör:) Alchri, Ízkaraván, Lekvároskukta, Rossamela, Csokiimádók

Ha már említettem a zenét és tízezres tömeget, íme egy darabka:

u2: yahweh

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Anonymous says:

    Nem csöpögős, én is valaki miatt (a férjem) kezdtem el, de ő sajnos meghalt, így az én tevékenységem is megszakadt, mint a közös életünk. Azóta nincs hozzá kedvem. Ennyi.

  2. kicsi vú says:

    Helló! na nem hagyom, hogy megint álomba szenderülj!:) Dobtam neked egy labdát a blogomon!

  3. Garffyka says:

    Köszönöm!Egyáltalán nem volt csöpögős, sőt. Ilyen Férjnek valóban érdemes 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!