Csak a Puffin

Nyárpótlék

Idén tavasszal és nyáron sok-sok fantasztikus helyen jártunk és bár minden alkalommal szerettem volna itt a blogon is megemlékezni az aktuálisan lezajlott túráról, a nagy melegben sok minden egyéb mellett a blogíráshoz sem volt türelmem, így végül gyakorlatilag egy szót sem ejtettem az utazásokról, pedig szinte folyamatosan, mindenhol gondom volt rá, hogy kóstoljak, szakácskönyvet vegyek, recepteket próbálgassak, hogy aztán majd megvillantsam multikulti oldalamat. Ez eddig elmaradt ugyan, de talán még nem késő és most, hogy ilyen szottyos lett az idő, remélem, sikerül feldolgoznom az elmúlt hónapok eseményeit. Mostantól tehát igyekszem törleszteni és képekkel, receptekkel, történetekkel pótolni az elmulasztott beszámolókat. Időrendben visszafele kezdeném, elsőként Velence, 2008 szeptember. Kezdjük néhány bemelegítő képpel.


Un peu gasztronómia

Volt egyszer egy – feltehetően – jóvágású olasz fiatalember, Giuseppe Cipriani, aki 1930-ban, mit sem törődve a világgazdasági válsággal, bőszen keverte a koktélokat a gazdag vendégeknek egy előkelő velencei hotel bárjában. Itt szörpölt esténként Harry Pickering is, egy amerikai diák, nagynénjével és annak szeretőjével együtt. A történet szerint gyakorlatilag reggeltől estig csak ittak, ittak és ittak, két hónapon keresztül, mígnem a nagynéni és pasija fogta magát és otthagyta a fiatal fiút. Harry viszont csak egy szegény diák volt, így magára maradva nem volt elég pénze a számla kiegyenlítésére. Próbálta elsunnyogni a dolgot, de hamarosan be kellett vallania Giuseppenek, hogy nem tud fizetni. Giuseppe nagyon megsajnálta balfék Harryt és az összes megtakarított pénzét az amerikainak adta, pedig már régóta gyűjtögetett, hogy megnyithassa saját bárját. Harry a kölcsönkapott pénzből kifizette az összes tartozását, majd eltűnt pár hónapra. Amikor azonban visszatért, visszaadta a tartozását Giuseppenek, sőt, hálája jeléül még meg is toldotta 30000 lírával. Ebből a sok-sok pénzből aztán ketten együtt nyitottak egy bárt, ami a Harry’s Bar nevet kapta, és melyet a mai napig Cipriani családja üzemeltet. Harry bárja óriási siker lett, előkelő hírességek vendégeskedtek itt az elmúlt évtizedekben, Ernest Hemingwaytől, Rotschildéken, Onassziszon és Charlie Chaplinen át egészen Diana hercegnőig. Bár számos kiváló koktél szerepelt Giuseppe specialitásai között, hírnevét mégis valami másnak köszönheti. A bár egyik törzsvendége volt ugyanis Amalia Nani Mocenigo, az egyik legtekintélyesebb velencei nemesi család tagja, aki vérszegénysége miatt sok nyers húst tartalmazó diétára volt kárhoztatva. Giuseppe ezt is megoldotta: hajszálvékonyra szelt, majonézzel, citrommal, Worcester-szósszal, tejjel, sóval és fehér borssal pácolt, bélszínszeleteket készített a diétázó asszonynak, amit az éppen erős vörös színeiről híres velencei reneszánsz festő, Vittore Carpaccio után mai napig Carpaccio-nak neveznek.

Ok. Update: Most látom, hogy Beatbull kollega ezt kb. ugyanígy egyszer már leírta. De sebaj, most már ittmarad, ha bepötyögtem.. Legalább könnyebb memorizálni ezt a szép kis történetet. Az okosság forrása az Olasz Kulinária című könyv volt.

Még valami. Többen írtátok, mondtátok már, hogy tetszenek a zenék, amik oldalt a wurlitzerben össze vannak válogatva. Nos, az én fülemben, bárhova megyek, mindig szól a zene, mármint nem a belső hang, mint a böte gyereknek az Egy fiúról című filmben, hanem tényleg. A zene a mindennapjaim szerves része és ezért úgy döntöttem, hogy most már majd minden posthoz beillesztek valami nekem tetsző jó kis zenét kísérőként, mint régen Bundásalma.
Elsőként az olasz vonal szellemében: Jovanotti: L’ombelico del mondo

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!